Elipszilon Stúdió

Az almafa bölcs. Tudja a törvényt. Évmilliók óta teszi a dolgát: meghozza, érleli, hullajtja újabb és újabb gyümölcseit, újabb és újabb generációit, évről évre. Gondoskodik a fogantatásukról és a fejlődésükről, amíg utódai az öngondoskodásra képessé nem válnak. Saját sejtjeiből készít védő burkot magjai köré, és ad magzatának útravalót a burok alatt, melyet a mag felélhet, amíg gyökeret nem ereszt, és meg nem kapaszkodik az anyaföldben. Az almafa burokban születik. Magról. Ahogy kell. Aztán ha már megeredt, magonc korában, suháng korában, már nem kér és nem kap szülői gondoskodást. Megáll a maga lábán. Tudja és teszi a dolgát, ha eljön az ideje, reprodukálja magát, amíg csak meg nem hal. Ahogy kell. A maga módján.

Az almafa csak addig bölcs, amíg a természet gyermeke. Amíg vadalma. Ha már Idared, Florina, Vista Bella, vagy akár Éva, soha többé nem tudja és teszi a dolgát magától. Földre hullt magja, ha kikel is, élhetetlen. Az almafa, ha már Idared, Florina, Vista Bella vagy akár Éva, nem reprodukálja csak úgy önmagát. De a háziasított almafának ez már nem is dolga. Mint ahogy a háziasított kutyának, lónak, tehénnek, birkának sem. Istene, az ember reprodukálja őt, saját igényeinek képére és mására, mesterségesen, természetellenes beavatkozással, leválasztva az evolúció, a természetes kiválasztódás évmilliárdos törvényeiről. Az alma, ha már domesztikált kultúrfajta, ha már Idared, Florina, Vista Bella, vagy akár Éva, a természetellenes emberi kiválasztás szüleménye. Ha úgy esett, hogy letérült az útról, ősi módon már képtelen fajfenntartásra az emberi kultúra és civilizáció hozzáadott értéke nélkül.

A vadalmafa minden szem gyümölcse gyermekáldás. Kicsi, fanyarkás, de az övé. A madarak mindenesetre elkapkodják. Elhullajtják, és biztosítva van a jövő. Magról magra. Az Idared, a Florina, a Vista Bella, vagy akár az Éva gyümölcse már nem természetes gyermekáldás. Döntés kérdése. Produktum. Terméketlen termék. Tudatos emberi beavatkozás nélkül már nem képes szaporodni. De nekünk így jó, mert gyümölcse ízletes és kívánatos. Az almának pedig ebben a leosztásban nincs szava. Istene által így van biztosítva a jövő. Egy darabig.

Az előember minden szem gyümölcse gyermekáldás. Volt. Valamivel később még az emberé is. Egy darabig. Aztán már inkább csak a fiú utód volt gyermekáldás. Legalábbis bizonyos civilizációkban. A cseléd. Ahogy másként mondták: a család. A lányutód, a fehércseléd, a vászoncseléd, a vászonnép már nem annyira. Inkább csak bajnak, gondnak volt. Ha tehették volna, a legtöbben inkább nem is vállalták volna. Aztán, amikor már tehették, a fiút sem. Indokaikra hivatkozva. Teher lett. A nő a magzatával terhes lett. Azelőtt áldott állapotban volt. Várandós. Most terhes. Nincs várandósgondozás, csak terhesgondozás. Ha a nő előrelátó és lelkiismeretes, komolyan is veszi a terhesgondozást. Ha már vállalta azt a gyereket. Ida, Florina, Bella, vagy akár Éva gyümölcse már nem természetes gyermekáldás. Döntés, vállalás kérdése. Produktum. Társadalmi termék. Az almának pedig ebben a leosztásban nincs szava. Még az ősi hitbe ágyazódott egyházak is gyermekvállalásról beszélnek. Lelkük rajta.

Valamikor az ember, vagy legalábbis az előzménye, bölcs volt. Tudta az almafa valamennyi élőlényre hitelesített törvényét. Ösztönösen tudta. Hordozta önmagában, vele született üzenetként. Amíg csak nem domesztikálta önmagát. Amíg csak nem kellett domesztikálnia önmagát. Évmilliókon át tette a dolgát. Ha nem is évről évre, de időről időre, ahogy kell, meghozta, érlelte és hullajtotta újabb és újabb gyümölcseit, újabb és újabb generációit, és gondoskodott a fejlődésükről, míg azok leválasztásra, öngondoskodásra képessé nem váltak. Mint a többi emlős, aki szintén teszi a dolgát, a maga módján, amíg csak meg nem hal. Aztán egyszer csak valami összezavarodott. Úgy esett, hogy az ember előzménye letérült az útról. Megváltozott, és fajfenntartásra, fajának fenntartására már képtelen az ambivalens, természetről leválasztó emberi kultúra és civilizáció hozzáadott értéke nélkül. Ez bizony kataklizma. Noha észre sem vesszük, mert beleszülettünk, hozzászoktunk. Nekünk így természetes.

Emberi aggyal felfoghatatlan, mekkora kataklizmát jelentett három-négymilliárd évvel ezelőtt élettelen anyagból élővé válni. És azóta az élővilágnak nincs nyugta. Mintha loholnia kellene valami ismeretlen cél felé. Az anyagba zárt élővilág születésétől fogva, három-négymilliárd éve szeretne nyugvópontra jutni, mert az anyagnak ilyen a természete, völgyet keres a patak, nem a magas dombot. Vagy legalábbis szusszanni egyet, de az sem jön össze neki. Talán a szusszanás néha igen. Látszólag. Az élet viszont él, és élni akar, és nincs más útja, csak az előre menekülés, bármi áron. Mert ilyen a természete. A szerencsétlenek, a gyengék, a gyámoltalanok, az alkalmatlanok, a változásra, alkalmazkodásra képtelenek elhullanak, telítik a televényt a szerencsések, az erősek, az életrevalók, a változásra, alkalmazkodásra képesek számára. Élet vagy halál. Kataklizma kataklizma hátán. Krízis krízis nyomában. Még a környezeti hatásokkal szemben legjobban ellenálló vírusnak is állandóan változnia, mutálódnia kell, ha jót akar. Előre menekülni. Mind a mai napig. Örökké.

Micsoda kényszerítő sodrású kataklizmák végeláthatatlan sorának kellett lejátszódnia, hogy az élet ősmolekulái az ősóceánban ősreakcióba lépjenek az ott levő ősvegyületekkel, az őscseppek őselegye feldúsítsa az ősvizeket, létrehozva az őslevest (más, korrigált verziók szerint őspizzát, ősraviolit, esetleg ősnagymama őslekvárját); aztán – ahogy a hozzáértők magyarázzák – az aminosavak és a nukleotidok spontán polimerizálódjanak; a polinukleotidok már saját szintézisüket legyenek képesek irányítani; a specializált RNS-ek biokémiai reakciókat katalizáljanak; és megint csak egy hatalmas ugrás – ahogy szintén a hozzáértők magyarázzák –: az önreprodukáló molekulák automatikusan elszaporodjanak és közöttük meginduljon a természetes szelekció, mely során a rátermettebb fennmarad; és további evolúciós halálugrások végeláthatatlan sora védőháló nélkül: az RNS-ek maximalizálják katalitikus aktivitásukat, önzetlen alapon segítik olyan RNS-ek másolását, amelyeknek nincs katalitikus funkciójuk, de így immár a polipeptidek szintézisének irányítására specializálódhatnak; kialakulnak a komplementer bázispárok, létrejön az ősi proteinszintézis; a nukleinsav-szekvencia egy máig érvényes közös kód alapján meghatározza a fehérje aminosavsorrendjét; a fehérjék átveszik a nukleinsavak katalizátor-szerepét; a prebiotikus levesben a spontán aggregálódó foszfolipidek körülveszik a replikáló RNS- és fehérjemolekulákat; membrán definiálja az első sejtet; valamikor a mitikus evolúció során a mitológiai hősökké vált RNS-molekulák átadják információhordozó szerepüket az idő közben létrejött és hamarosan szintén mitikus hősökké vált DNS-nek, közvetítő kapocsként maradva fenn a DNS és a fehérjék között; kialakulnak és fejlődnek a prokarióták, elkülönül két csoportjuk: az ősbaktériumok és a valódi baktériumok; az oxigénmentes környezetben létrejött baktériumok életműködésükkel átalakítják a környezetet előbb nitrogén-, majd oxigénválságot okozva; azok a baktériumok, amelyek időben tudtak elrejtőzni vagy az alkalmazkodás mechanizmusát képesek voltak kifejleszteni, túlélik a válságokat, a kríziseket, a kataklizmákat; az ősi prokarióták egy csoportjából kialakulnak a gazdag belső struktúrával rendelkező eukarióta sejtek; a membrán által határolt sejtorganellumok újabb hatalmas ugráskényszer elé kerülnek, de képesek lesznek tovább részletezni a feladatmegosztást, amelynek újabb minőséget jelentő állomása a mitokondriumok kialakulása egy prokarióta sejt és egy őseukarióta sejt szimbiózisával; az egyre komplikáltabb szerkezetű sejteknek létkérdésévé válik mozgásképességük és alaki állandóságuk biztosítása, filamentumokból belső vázat építenek; megnövekedett DNS-ük biztonsága érdekében örökítőanyagukat hisztonokba csomagolják, ezzel kromoszómákat képezzenek; végre megszületik a sejtosztódás legfontosabb feltétele, nyitva áll az út az ugrásra elszánt többsejtűek előtt; a soksejtűek állatköre – ahogy a hozzáértők magyarázzák – sejthalmazosokra, álszövetesekre és szövetesekre tagozódik; utóbbiak egyik altagozata testüregessé válik; ebből egyeseknél a táplálék be- és kimenetelének iránya egy idő után valamiért megváltozik, ami önmagában is elképesztő kataklizma, kialakul az újszájúak hét törzset magában foglaló csoportja, melynek egyik törzse eléri a gerinces rangot; ez két altörzsre szakadva, további evolúciós beruházással és hatalmas kockázatvállalással a koponyás gerincesek útján vesz irányt a csúcs felé; a tökéletesedés útjelzője innen a tökéleteskoponyások ágazata, annak is a magzatburkosok ága felé mutat; ezen a nyomvonalon rövidesen az emlősök osztályának rendszertani fennsíkjához érkezünk; itt, tovább szűkítve a kiválasztottak körét, a méhlepényes emlősök alosztálya részesül pozitív diszkriminációban, hogy emelvényükről már jól kivehetők legyenek a főemlősök vonulatának ormai, melyek közül a magasabbak az emberszabású majmoknak jutottak, persze a legmagasabb rangnak kijáró legmagasabb csúcsok kivételével, amelyeket az emberfélék (Hominidae) családjának rezerválta az evolúció, de úgy, hogy az egyetlenegy legeslegmagasabb hiperszupermega magaslaton, a hierarchia legtetején, felegyenesedett derékkal, maga az ember foglalhasson helyet, a Homo sapiens sapiens, teljes hatalmában és méltóságában. Ecce homo. Ha hinni lehet az evolúciós teremtődésmitológia történetíróinak. És számunkra, mindezt magunkban hordozva, mert az őssejtig vagyunk minden ős, még csak itt, a csúcson kezdődnek az igazán emberszabású kataklizmák, félelmek, szorongások, vívódások, küzdelmek, újabb és újabb győzelembe menekülések.

Ki tudja pontosan, miért, miért nem, hipotéziseink persze vannak, de erről majd később, az ember, egyedül az emlősök között, világra hozza a következő generációt, mielőtt az előző önellátásra képes, tehát az anyáról leválasztható volna. Egy ilyen drasztikus módosulás, amelynek biológiailag az agy és a szülőapparátus korrelatív, tehát egymással kölcsönös viszonyban levő egyidejű változását is jelentenie kellett, és amelynek első szakasza feltehetőleg nem evolúciós léptékű, hanem drámaian felgyorsult folyamatban játszódhatott le, alapjaiban változtatta meg családon belül az egyedek és populáción belül a családok egymáshoz való viszonyát.

Vulgárevolucionista felfogás szerint az emberré válás akkor kezdődött, amikor majomállapotú ősünk lejött a fáról, és felegyenesedett törzzsel két lábra állt. E szerint a mitológia szerint felszabadult a keze, ettől képes lett az eszközhasználatra; az eszközhasználat újfajta csoportműködéshez, túlélési stratégiához vezetett; az új, fejlettebb csoportműködés, a sajátos szocializáció magával hozta az emberi kommunikációs rendszer, a beszéd kialakulásának lehetőségét, a fogalmi gondolkodás képességét; a tudás, az ismeretek átadásának, kollektív elraktározásának és újrafelhasználásának ez a csak emberre jellemző formája, kölcsönhatásban az agy térfogatának növekedésével, lehetővé tette az emberi kultúra és civilizáció kifejlődését a kezdetleges társadalmi formák evolúciós folyamatában. Kihasználva a lehetőségeket és mindig túlhaladva a korábbi stációkat, elértük a társadalmi szerveződés jelenlegi fokát és formáját, egyre hangsúlyosabban változtatással és egyre kevésbé változással alkalmazkodva környezetünkhöz (az ember nem lett jobb, csak a technika fejlődött, mondják), és most itt állunk készen, hogy tombolán nyert erőfölényünk birtokában, gonosz hajlamainkkal legyőzzük, elpusztítsuk a természetet és benne önmagunkat, hacsak nem történik velünk valami evolúción kívüli csoda. Vulgárevolucionista felfogás szerint. Már maga az is csak egy vulgárevolucionista levezetés részelemeként fogható fel, még ha magától Darwintól származik is, hogy az emberszabású majmokéval közös ősünknek, ha volt ilyen, a fákon kellett élnie és az embernek onnan lejönnie. Váltig töröm a fejem, de mindhiába, képtelen vagyok rájönni, hogy ha minden emlős közös őse egy cickányszerű lény lehetett, amely az erdők aljnövényzetében kurkászott rovarokért, akkor miért kellett közös ősünknek mindenképpen lomblakónak lennie, miért az ember jött le a fáról és miért nem a majom ment föl? Lehetséges volna, hogy mégis a Nap kering a Föld körül?

A legnagyobb bajom a vulgárevolucionista felfogással – sok egyéb mellett – az, hogy: 1. figyelmen kívül hagyja, hogy a törzsfejlődés során minőségi változások csakis a lehetőségek és a kényszerítő hatások együttes és folyamatos jelenléte esetén mehetnek végbe, márpedig a fáról való lekászálódás maximum csupán újfajta lehetőséget nyitott meg az eszközhasználat kezdetleges fokon eleve meglevő képessége előtt, de önmagában nem képviselt kényszerítő erőt az emberré válás, mint egyedülálló evolúciós projekt sikeréhez; 2. miközben az anyagi világ univerzumát végtelennek képzeli és fogadja el, a legalább annyira kezdet és vég nélküli élet univerzumát a törzsfejlődés lineáris korlátai közé szorítja, origóként tetszőleges pontot felvéve egy feltételezett félegyenesen az akadémiai tudás mindenkori aktuális állapotához igazodva, öntudatlanul és önkéntelenül hozzáragadva a korláttá vált kapaszkodó, a bibliai „KEZDETBEN VALA” mítoszához; 3. a számunkra megkülönböztető jelentőségű, fajspecifikus moralitásnak, humanitásnak, felelősségnek és mindezek tudatával együtt kialakuló, együtt járó szorongásoknak, feloldásoknak, imának és irgalomnak még csak a csíráját sem hordozza magában a darwini evolúcióelmélet. Az emberi moralitás, felelősségtudat és humanitás (nem beszélve az Örömódáról) deus ex machina kerül Darwin piramiselvű univerzumába, miként a fajspecifikus, emberivé torzult, mert emberi intellektussal, rálátással átmintázott félelem, stressz, agresszió, erőszak, bosszú, békeidőben is tervezett, előrelátó háborúskodás is.

Az anyai szeretet és gondoskodás úgy működik az emlősök világában, hogy anya és ivadéka között a szülés után is megmarad az egység, egészen a leválasztásig. Az anyának ösztönösen azonosulnia kell aktuális magzatával, csakis így lehet képes védelmet, élelmet, fejlődést biztosítani a kölykeinek, akár az önfeláldozásig. Önfenntartó, önérvényesítő és ivarzó, ivadékgondozó ösztön egybeesik. Nincs külön én és külön az ivadékom, nincs én és nem-én. Ha több kölyök kerül egyszerre egy fészekaljba, akkor mindegyik egy velem, nem teszek, nem tehetek különbséget közöttük. Nincs meg hozzá a képességem. Amikor azonban bekövetkezik a többgenerációs fészekalj kataklizmája, amikor az anya világra hozza a következő generációt, mielőtt az előző önellátásra képes, tehát leválasztható volna, létkérdéssé válik, hogy az anya képes legyen különbséget tenni gyámoltalan és még gyámoltalanabb, mert később született ivadékai között, egyszersmind önmaga és ivadékai között, én és nem-én között, objektív és szubjektív valóság között. Hatalmas minőségi ugrás és kényszer. Máshogy kell gyámolítania az idősebbet, mint a fiatalabbat, átminősült ösztöneivel képesnek kell lennie rá, különben az előbb érkező mindig elpusztítaná a későbbieket, kihalna a faj, miközben az anyának az elsővel, a másodikkal és a sorban születő összes többivel valamilyen fokon, valamilyen módon azonosnak kell maradnia, egészen a leválasztásig. Kész skizofrénia. Megkerülhetetlen kényszerhelyzet. De azok az egyedek, amelyek különleges adottságaik révén képessé váltak erre a minőségi ugrásra, egy újonnan kialakuló faj ősszülei lettek. Egyben elindítói egy addig soha nem látott, napjainkig tartó túlszaporodási és túlszocializálódási krízisfolyamatnak. Elindítói egy teljesen új minőségű szocializálódási, együttműködési, felelősséggel súlyosbított kényszerű humanizálódási folyamatnak, de ugyanakkor elindítói a túlszaporodással, sűrűsödő és mélyülő konfliktusokkal, kirajzásokkal, újabb és újabb honfoglalásokkal, újabb és újabb kontinensek meghódításával törvényszerűen együtt járó akklimatizációs kihívások, félelmek, felhalmozódó feszültségek, fenyegetettségek, stressz, szorongások, territoriális agresszió, erőszak fajspecifikus kényszerpályájának is. Kész ambivalencia.

Valamiért ennek a drámai változásnak be kellett következnie, és ezzel örökre vége az állati múltat, az állatvilágot jellemző viszonylagosan primitív stabilitásnak. Belekényszerültünk a totálisan ambivalens humanizálódás abszurd spiráljába. Mint ahogy a kőbalta, a tűz, a nyelv, az írás, a hit, a vallás, a nukleáris erő felszabadítása, a civilizáció valamennyi vívmánya egyszerre áldás és átok, ugyanígy az ember fajspecifikus szuperszaporasága is. Nem csoda, ha később a metaforáló agy és elme az emberi tudásszerzés kataklizmájának a kollektív tudatalatti emlékét úgy képezte le és adta tovább, mint isteni büntetést, kiűzetést a Paradicsomból. Az elveszett édeni természet helyett és helyén az embernek a civilizált környezete lett az otthona. Kiházasította, háziasította magát. Így váltunk emberré. Így kényszerültünk különutas ember módra szocializálódni, humanizálódni, kulturálódni, és ezzel együtt, sajnos, civilizálódni, civillé válni a természet világában, egyre civilebbként leválni a természet világáról, egyre kevésbé megörökölve, mindinkább kívülről tanulva annak törvényeit. Még az élővilág legelemibb törvényét, az almafa törvényét is. De nem tervezett hozadékként: így kényszerültünk különutas ember módra egy kicsit, majd mindig jobban és jobban rálátni önmagunkra. Bénító szorongásainkra, vállalásainkra, túlvállalásainkra, felelősségünkre és mozgósító távlatainkra. Génmódosulásokkal emberivé torzult állati örökségünkre és a totalitásból magunkkal hozott, fogantatásunkkal az anyagba zártan elfedett, elfeledett angyali üzenetre. Szükségünk is van a rálátásra. Szükségünk is van önmagunk vállára kapaszkodva kilátni a gödörből, amelybe beleszülettünk. Előbb egy kicsit, aztán mindig jobban és jobban, magasabbról és magasabbról. Ahogy feszültségeinket, territoriális konfliktusainkat, rangsor- és hitvitáinkat már egyre kevésbé tudjuk foggal, körömmel, ököllel, bunkóval, buzogánnyal, pallóssal, aknavetővel, interkontinentális rakétával, verbális intervencióval rendezni egymás között. Ahogy túlélő érdekeink szembefordulnak a természetes kiválasztódás ősi törvényeivel. Ahogy túlélő érdekeink egyre inkább rákényszerítenek bennünket a globális együttműködésre.

Az evolúció nem színtiszta diadalmenet. Még a piramis csúcsára keveredett ember számára sem. Ellentmondásai és kialakulatlansága miatt talán neki a legkevésbé. A természet természetes velejárója, hogy krízishelyzeteket produkál, hol sűrűbben, hol ritkábban, hol tartósat, hol átmenetit, hol több, hol kevesebb fajt érintve, és ezekre a krízishelyzetekre a fajoknak egyedeik által reagálniuk kell. Alkalmazkodással, mutációval, szelekcióval, miegyébbel. A gyors reagálást követelő krízishelyzetekben könnyen megbolydulhat az a genetikai program, amely a fajra jellemző tulajdonságokat megnyugtatóan rögzítette bennünk.

Azzal, hogy az ember, áttörve az almafa törvényének évmilliárdos trendhatárait, világra hozza a következő generációt, mielőtt még az előzőt kiengedhetné közvetlen gondoskodása alól, működésbe jön az egyedek viszonyrendszerének csupán emberre jellemző változata, a totális élettörvény fajspecifikus, biológiailag is determinált végrehajtási utasítása, miközben az állati múltból megörökölt ösztönmintázatok sem múlnak el nyomtalanul, nem adják fel működésüket, legfeljebb módosulnak, deformálódnak, felszín alá nyomorodnak. Az együttlátás érdekében madártávlatból nézve, kifejtés nélkül, csupán vázlatszavakban villantva fel az összefüggések elemeinek tömkelegét, tágas szó- és sorközöket hagyva a képzettársítás kreatív erejének, a következő markánsabb motívumok kavarognak szemünk előtt, felkínálkozva tetszés szerinti szabad legózásra:

Szuperszaporaság – én és nem-én, szubjektum és objektum különválása az elmében – egyre komplexebbé váló szocializáció kényszere és lehetősége – intellektuális ugrások és bakugrások – fogalmi gondolkozás kialakulása – rokoni, törzsi, nemzetségi, nyelvi, kulturális alapon kialakuló érdekszövetségek – külső ismeretátadás és tanulóképesség követelménye és robbanásszerű fejlődése – felismert, félreismert, tudatosodó, homályosodó érdekek, értékek, veszélyek, összefüggések, törvények, tiltások, babonák, vallási képződmények – elfojtásos tudattalan kialakulása – elvont törvények, tabuk kultuszának kialakulása – erősödő közösségi szellem – erősödő falkaszellem – civilizációs kényszerpálya, autodomesztikáció folyamatos kényszere – vadász-, önvédelmi és támadóeszközök fejlődése – feladatmegosztás, szakmák, kivételezett társadalmi státuszok kialakulása – tovább erősödő fajfenntartó, ökológiai, területszerző és területvédelmi potenciál – a fajra jellemző optimális egyedszám határainak folyamatos és egyre gyakoribb túllépése – egyre nagyobb technikai potenciált egymással szembeállító, egyre kiélezettebb csoportérdekek – csoporton belüli összetartozás, szolidaritás erejével együtt növekvő idegengyűlölet – kirajzásos menekülés a Föld öt kontinensére – egyre jobban erősödő önvédelmi szolidaritás, a humanizálódás kezdete csoporton belül, ezzel párhuzamosan egyre erősödő, egyre intoleránsabb erőtisztelet, tekintélytisztelet, ősök erejének tisztelete, szakralitás, istenfélelem – áldozatok, emberáldozatok kultuszának kialakulása – szakrális ábrázolások, művészetek kialakulása – szakrális kannibalizmus kialakulása, elterjedése – szakralitás a territorialitás és ragsorrendezés kultúrájának, kultuszának kialakulásában, elterjedésében – növekvő kiszolgáltatottság-érzet környezetünkkel, benne az idegen fajtársakkal és transzcendens hatalmakkal szemben – antropomorf istenképzet – áldozatok, emberáldozatok antropomorf isteneknek – a mindenkori társadalmi állapotoknak megfelelő vallási ideológiák kitermelődése – a riválisok elpusztítása isteni parancsra – vallásháborúk, riválisok írmagjának is kiirtása isteni parancsra – önvédelmi, hatalmi érdekszövetségek kialakulása populációk között – feladatmegosztáson alapuló törékeny érdekszövetségek kialakulása populációk között – territoriális feszültségek konszenzusos rendezése egyeztetett közös érdekek mentén – globális világgazdasági érdekek kirajzolódása, felismerése – egyre bonyolultabbá váló, globális szociális egymásra utaltság, szociális háló, folyamatosan megújuló nyitáskényszer a humanizálódás felé, szemben az anyag, az önző gén törvényeivel

Ebben a kaotikusnak látszó, fastruktúrában ábrázolhatatlan, sokdimenziós viszonyrendszerben azt kell világosan látnunk, hogy a természetes kiválasztódás (Darwin szerint kiválasztás) törvénye, noha állati múltunk atavisztikus ösztönmintázatait is magunkban hordjuk, az emberi közösségekben egészen másként működik, mint az állatvilágban. A komplex feladatmegosztás minden egyedet kulcspozícióba helyez, nem csak az alfa hímek párosodnak, nem csak a domináns nőstények hoznak világra utódokat, a rangsorvitáknak egyre összetettebb, egyre inkább más a természetük, más a funkciójuk, más az eredményük. Nem rosszabb, vagy jobb: más. Darwin ideája, hogy csak a jóknak, a tehetségeseknek, a rátermetteknek volna szabad szaporodniuk, emberi társadalmakra nem értelmezhető, mint matematikában a nullával való osztás. Nem működik, mert emberellenes, humánumellenes, demokráciaellenes, társadalomellenes. A piramiselvű darwini univerzum ellentmondásainak a drámaisága akkor mutatkozik meg teljes mélységében, amikor eljutunk (eljutottunk!) odáig, hogy a túlélés érdekében hét-nyolc-tízmilliárd együttműködő ember otthonává kell tennünk a Földet, közösen elfogadott és betartott játékszabályok szerint. Mégpedig egyre tudatosabban, egyre tisztábban rálátva önmagunkra, egyre mélyebben belelátva önmagunkba. Valódi humanitás, valódi demokrácia nélkül képtelenség.

A humanitásnak nincs biológiai magyarázata. Nincs materiális magyarázata. Nem vezethető le az élet prebiotikus evolúciójának, az élet szeplőtelen fogantatásának akadémikus hittételéből. A humanitásnak csak spirituális magyarázata van. A humanitás létezése nem, csak az önzés, a kegyetlenség, a minden áron való önérvényesítés, túlélés ösztönének létezése vezethető le az élet anyagi eredetének hipotéziséből. Ha egyáltalán levezethető. Az emberré válás spirituális folyamatának kezdete – ha volt ilyen – minden evolúciót megelőz, de a humanizmus kibontakozása az anyagba zártságból morális értelemben jóval később kezdődött, mint antropológiai értelemben. Szociális kényszerítő erők nyomására kulturálisan érnünk kellett hozzá. Továbbra is egyfolytában érnünk kell hozzá. A vadság korát a legkisebb mértékben sem jellemezhetjük humanizációval. A vadság korát legjobban a vadsággal jellemezhetjük. Kegyetlenséggel és rettegésekkel. A fajspecifikus agresszió, bestialitás, és a vele járó stressz, szorongás emberi mintázatainak génekbe rögzülésével. Ember-, állat- és istenfélelem génekbe rögzülésével. Meg kultúrába rögzülésével. A humanizáció nem az antropológiai értelemben vett emberré válással kezdődik, noha a csírájának már ekkor is bennünk kellett élnie, hiszen a semmiből nem fejlődhet ki valami. A humanizáció spirituális folyamata maga az emberré válás látens folyamata, amelyből ma sem látszunk ki, ma sem látunk ki, amelyről csak sejtéseink vannak, és amelynek üzenetét, igenlését, igénylését magunkkal hozzuk az örökkévalóságból. Ezért aztán kegyetlenül és türelmetlenül számon is kérjük egymáson. Mondjuk, inkább máson. Nagy ritkán önmagunkon is. Persze sokkal kegyesebben, türelmesebben, elnézőbben. A humanizáció latens igénye valamennyiünkben öröktől megvan, de kifejlődni, aktívvá válni csak annyira tud bennünk, amennyire az anyag szorításán a szocializációnk és kultúránk lazítani képes. A humanitás bennünk van, mint kőben a szobor, nekünk kell kiszabadítanunk az anyag szorításából. De fáj a kőnek, mikor vésik és faragják. Ezt a folyamatot hívjuk történelemnek. Mind a mai napig véres történelemnek. Az újabb minőségi fordulat akkor következik be, amikor az önmagunk által folyamatosan változóvá tett külső körülményeinket lekövető túlélő ösztöneink már a szocializációnak olyan fokát követelik meg, ahol a hatékony együttműködéshez a humanitás és szolidaritás globális térnyerése, legalább alapfokon, létkérdéssé válik. Ehhez a küszöbhöz közeledünk most akarva-akaratlanul, tudatosan-öntudatlanul a huszadik-huszonegyedik században. Ez a mostani a humanitás, az angyali üzenet és az önző gén küzdelmének legnagyobb krízise emberré válásunk eddigi folyamatában.

A Homo sapiens sapiens csúcsragadozóként birtokba vette a számára adatott territóriumot, ott hatalmaskodik a tápláléklánc elején, ott billeg, ott illegeti magát a piramis csúcsán. Vagy legalábbis odaképzeli magát. Csúcsragadozóként lát is valamit az őt körülvevő világból, de ahhoz, hogy emberi mivoltáról is fogalma legyen, elsősorban önmagába kellene látnia. A lehető legmélyebben. Ehhez pedig jelenleg még nincs meg sem a megfelelő nézőpontunk, sem a megfelelő világlátásunk, sem a megfelelő kultúránk. Most kezdünk valamit kapiskálni belőle. A gödör alján. Most, alig másfélszáz éve jutottunk el odáig, hogy valamiféle fejlődést, ha mást nem, hát legalább törzsfejlődést látunk az élővilágban. Hogy az evolúciónak milyen szerepe lehet emberi mivoltunk kibontakozásában, milyen törvényszerűségek határozzák meg a humánum térnyerésének lehetőségeit és szükségszerűségeit, fogalmunk sincsen. Megbízható tájékozódási pontokra lenne szükségünk, mint a természettudományoknak az axiómákra. Vagy legalábbis meggyőző hipotézisekre. A magam részéről ilyen axióma értékű hipotézisnek gondolom az almafa törvényét, fajspecifikus végrehajtási utasításaival. Mindenekelőtt ennek kellene végére járnunk. Meggyőződésem, hogy a nekünk, embereknek szóló fajspecifikus végrehajtási utasítás az elrendelt és elkerülhetetlen humanizáció trendjének szab irányt anyagi mivoltunk szorításában. Ahhoz, hogy mindezt alkalmasak legyünk belátni, felismerni, elrendezni, feldolgozni magunkban, és egyben árnyékénünkkel is szembenézni, képessé kell válnunk önmagunk vállára állva meghaladni önmagunkat. Képessé kell válnunk újragondolni, újrastrukturálni kultúránkat, képessé kell válnunk elengedni korlátokká vált kapaszkodóinkat.

Tényleg, mik is vagyunk mi valójában? Bukott angyalok, vagy emberállatok, felkapaszkodott csupasz majmok, akik folyamatosan olyan őrültségeket követnek el, hogy legjobb lenne minél hamarabb rájuk húzni a kényszerzubbonyt?

A csupasz majom kiváló írói lelemény. Túlságosan is lebilincselő. Csakúgy, mint a Homo sapiens sapiens. A kettő egybevetése pedig arra kényszerít, hogy kizárólag az ember állati örökségére koncentráljunk, oldalpillantást sem vetve a Homo sapiens spirituális, a Homo sapiens morális, a Homo sapiens szociális, a Homo sapiens individuális, a Homo sapiens szakrális, a Homo sapiens rituális, a Homo sapiens intellektuális, a Homo sapiens szenzuális, a Homo sapiens kulináris, a Homo sapiens speciális, a Homo sapiens imperiális, a Homo sapiens reguláris, a Homo sapiens populáris, a Homo sapiens religionális, a Homo sapiens materiális, a Homo sapiens zseniális, a Homo sapiens genitális, a Homo sapiens szexuális, a Homo sapiens vulgáris, a Homo sapiens banális, a Homo sapiens fenomenális és ki tudná felsorolni, hogy még hányféle Homo sapiens felé.

Mindannyian a totalitás részesalkotói vagyunk, mindannyiunknak alkalmassá kell válnunk különböző helyünk betöltésére a totalitásban. Nem fogja senki ránk húzni a kényszerzubbonyt, éppen abból próbálunk most valahogy kikászálódni. A kinyilatkoztatásokon pallérozódott, kizárólag igenekben és nemekben, legjobb esetben is elágazó fastruktúrákban és nem rejtett összefüggések sokdimenziós hálózatában gondolkodni képes skolasztikai örökség kényszerzubbonyából. Mindenféle skolasztika mindenféle örökségének kényszerzubbonyából. A monomániásan dokumentáló teológusok, az igehirdető természettudósok skolasztikus kényszerzubbonyából. A mitológiák varázstalanítóinak kényszerzubbonyából. A tudás tényeit és hézagait mitologizálók kényszerzubbonyából.

Homérosztól a nagy tragédiaszerzőkig az egész ókori görög irodalom minden jelentős alkotása, ideértve külön úton járó kései örökösüket, Shakespeare-t is, mind-mind arra tanítanak bennünket, hogy tisztelni kell a teljesítményt, becsülni kell a kiválóságot, piedesztálra kell emelni hőseinket, mintha istenek volnának, de megszenvedett tévedéseiket, hibáikat, vétkeiket, bűneiket ne próbáljuk leplezni, semmilyen szándékkal, hanem éljük át magunk is, és okuljunk belőlük. Ha képesek vagyunk rá. Ezért mondom folyvást: Fájdalmas nézni, kezed mennyire reszket, ne félj, tiéd, nem veszhet el, bizalommal tedd le a keresztet! Egy ponton minden létező keresztet le kell tennünk. Minden létező kapaszkodót el kell engednünk, ha a kapaszkodók már korlátokká váltak, és odafagytak a kezünkhöz.

Semmit nem kell megtagadnunk, csak egy időre mindent félreteszünk. Csak amíg megpróbáljuk újragondolni az egészet. Már ahogy tőlünk telik. Az igazi kapaszkodók nem tűnnek el, nem semmisülnek meg. Minden valódi kapaszkodóhoz visszatalálunk, ha újra eljön az ideje. De kell, hogy legyen bátorságunk, kell, hogy legyen elszántságunk, kell, hogy legyen őszinteségünk nyíltan, minden előítélettől, ránk tapadt külső normától, előre gyártott szempontoktól mentesen önmagunkba nézni. Másként sohasem találhatjuk meg a bajok forrását és a megoldást magunkban.

Legalábbis én így gondolom.

Kaddis meg nem született gyermekeinkért

„Miért és hogyan juthatunk el odáig, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt?”

2002 tavaszán vacsorára invitáltam Kertész Imrét Varsóban, örömmel élt vele. A kínálat: paprikás krumpli. Valójában hívhattam volna tejbelaskára is, ha vulgárisan azonosítom az írót a Sorstalanság tizennégy éves Köves Gyurijával, akinek saját bevallása szerint a tejleves (ahogy nálunk mondják) volt a kedvenc tápláléka a koncentrációs táborban, ám egy ilyen ormótlanul direkt célzást inkább tartottam volna ízléstelennek, mintsem szívélyesnek.

Azokban az években a család logisztikai feladatait láttam el a Varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatóhelyettes asszonyának férjeként, alkalmasint társalkodónői szerepet is magamra öltve, ha az intézet valamely vendége nem csupán illusztrisnak, hanem szívbelinek is számított nálunk, és otthoni ebédre, vacsorára hívtuk meg. Ilyenkor általában igyekeztem kitenni magamért, magunkért, de Imre személyisége – ahogy a könyvsorokból és a sorok közül nekem előjött – egyáltalán nem ihlette konyhaművészetemet rafinált kulináris bravúrokra. Azt szerettük volna, ha érzi, megérzi: éppen az egyszerűséggel akarjuk tiszteletünket kifejezni írói és emberi formátuma iránt. Hozzáteszem: a Sorstalanság első lengyel kiadásakor Kertész Imre még nem volt Nobel-díjas, sőt, de írói és emberi formátuma fikarcnyival sem volt csekélyebb a szemünkben, mint a világsiker robbanása után. Sőt.

A minden protokollt mellőző, valóban családias hangulatú, a családinál alig valamivel tágabb körű vacsora hozta, amit szívem szerint hoznia kellett: alkalmat a személyes, tán még az sem túlzás, hogy bensőséges ismerkedésre. Legalábbis számomra mindenképpen: lehetőséget Kertész Imre, alias Köves Gyuri valamivel mélyebb, árnyaltabb megértésére.

Vacsora alatt és után négyszer-ötször is Imrének szegeztem azt a meglehetősen fantáziátlannak számító kérdést, hogy a Sorstalanság Köves Gyurija mennyiben azonos az írójával, és Imre valamennyi alkalommal azonnal rávágta: „Mindenben, teljesen. Köves Gyuri én vagyok”. Ilyen primitív firtatással persze jobb körökben nem hozakodnak elő, legfeljebb egy író-olvasó találkozón, vagy egy kereskedelmi tévé színesnek szánt kulturális riportjában, de nekem további tisztáznivalóim voltak, amelyek előkészítéséhez, önmagamat ellenőrizendő, tanúvallomásos bizonyítékot kellett kapnom a megírt és a megélt karakter közötti azonosság/különbség dolgában. Merthogy teljes azonosságról szerző és figurája között a lehető legritkább esetben beszélhetünk. Vagy talán soha. A valóság tudatos és elkerülhetetlen átformálásának követelménye, az absztrakció, a sűrítés egyszerűen nem teszi lehetővé. De Imre határozottan és kitartóan ragaszkodott a kinyilatkoztatáshoz: „Köves Gyuri én vagyok”.

Öreg éjszaka lett, mire kocsiba ültünk, hogy wilanówi lakásunkból szálláshelyére fuvarozzam Imrét Varsó belvárosába. A távolság körülbelül nyolc-tíz kilométer. Akkor útközben, négyszemközt előjöttem a farbával:

– Azon töprengek, Imre, hogy ha Köves Gyuri teljesen azonos Kertész Imrével, akkor téged nem a holokauszt fosztott meg a családodtól, szeretteidtől. Hiszen neked már az elhurcolásod előtt sem volt igazán családod, előtte sem voltak igazán szeretteid. A szívedben biztosan nem. Te már Auschwitz előtt valamiért kifosztott lettél.

Hogy pontosan mire céloztam, azt akkor emlékezetből próbáltam összerakni, most szó szerint idézek a Sorstalanságból:

„A menekvésnek háromféle útjáról-módjáról tudok – mert láttam, hallottam vagy tapasztaltam – egy koncentrációs táborban. Magam az elsővel, s tán, megengedem, a legszerényebbel éltem – de hát van egy területe a természetünknek, amely – amiképpen tanultam is – csakugyan, az ember mindenkori s eltulajdoníthatatlan birtoka. Igaz tény: képzeletünk még a rabságban is szabad marad. Meg tudtam valósítani például, hogy mialatt kezem lapáttal vagy csákánnyal foglalatoskodott – takarékosan, beosztással, mindig csak a legszükségesebb mozdulatokra szorítkozva –, én magam egyszerűen nem voltam jelen. Azért a képzelet sem egészen, vagy legalábbis csupán korlátokkal határtalan, úgy tapasztaltam. Hisz ugyanilyen fáradsággal lehettem volna bárhol elvégre, Calcuttában, Floridában, a világ legszebb helyein akár. Viszont mégis, ez nem volt eléggé komoly, nem hihettem – hogy úgy mondjam – el, s ilyenképpen azután többnyire csak otthon találtam magam. Igaz, szó se róla, ezzel sem voltam kevésbé vakmerő, mint lettem volna, mondjuk, Calcuttával; csakhogy itt már találtam valamit, bizonyos szerénységet, s mondhatnám, egyfajta munkát, ami kiegyenlítette, s ezzel mintegy hitelesítette is azon nyomban a fáradozást. Hamar ráeszméltem például: nem éltem helyesen, s nem jól használtam fel otthoni napjaimat, sok, túlontúl is sok a megbánnivalóm. Így – emlékeznem kellett – akadtak ételek, melyek közt válogattam, turkáltam bennük, majd félretoltam, egész egyszerűen, mert nem szerettem, s e percben ezt érthetetlen és helyrehozhatatlan mulasztásnak találtam. Vagy ott volt az oktalan huzavona apám meg anyám közt a személyem miatt. Ha majd hazamegyek, gondoltam, így, ezzel az egyszerű, ezzel a magától értetődő szóhasználattal, még csak meg sem állva közben, mint akinek semmi más, csupán ezt a mindennél természetesebb tényt követő kérdések érdekelhetnek csupán: ha majd hazamegyek tehát, ennek mindenesetre végét vetem, békének kell lennie – így döntöttem. Voltak aztán odahaza dolgok, amik miatt idegeskedtem, sőt amiktől – bármi nevetséges –, de féltem, így bizonyos tantárgyaktól a tanulmányi anyagban, ezeknek tanáraitól, attól, hogy számadásra hívnak, s hogy a feleletben netán csődöt mondhatok, majd végül apámtól, amikor majd az eredményekről beszámolok néki: most aztán föl- fölidéztem ezeket a félelmeket, pusztán csak azért a szórakozásért, hogy magam elé képzeljem, ismét végigéljem s mosolyogjak rajtuk. De legkedvesebb időtöltésemül egy teljes, hiánytalan otthoni napomat képzeletem mindig, megannyiszor el, reggeltől estig lehetőleg, s egyre, továbbra is csak a szerénységnél maradva. Végre is egy erőbe telt volna valamely különleges, valamely tökéletes napot is elképzelnem akár – de hát én rendszeresen csak egy rossz napot képzeltem el, korai felkeléssel, iskolával, szorongással, rossz ebédekkel, s mindazt a sok lehetőséget, amit bennük akkor mulasztottam, elvétettem, sőt észre sem vettem, elmondhatom, itt a koncentrációs táborban most a lehető legnagyobb tökéllyel mind helyrehoztam. Hallottam már, s most tanúsíthattam is: valóban, képzeletünk szárnyalásának nem szabhatnak határt a szűk börtönfalak.”

– Nem voltak szeretteid, Imre, akikhez a szabad képzelet szárnyán hazarepültél, hazakívánkoztál volna a koncentrációs táborból ugyanazzal az erővel, amivel legkedvesebb időtöltésedül egy rossz napodat elképzelted. Fel sem merültek, pusztán lehetséges alternatívaként sem, a szeretet képei-figurái, így aztán még csak le sem kellett tiltanod magadban bármi ilyesféle ábrándot, mint ahogy el kellett hessegetned például Calcuttának, Floridának, a világ legszebb helyeinek álomban is irreális luxusként előjövő, tehát kicenzúrázandó fantáziaképeit…

Éjnek évadján meglehetősen kihaltak az amúgy is eléggé tágas varsói utak, így aztán mire ezeket a gondolatokat a volán mögött fejből, emlékezetből nagy nehezen összeraktam, már ott is álltunk a járdán a Piękna utcai kapubejárat előtt, megérkeztünk. Sok szavunk már nem volt egymáshoz, vita nem kerekedett, érzésekkel amúgy sem lehet vitatkozni. Szívből jövő jókívánságokkal elbúcsúztunk egymástól, s személyesen legközelebb már mint ünnepelt Nobel-díjas írót láttam viszont, szintén még Varsóban, szintén még logisztikusi minőségemben, de már egészen más körülmények között.

Egyébként így sem voltam meggyőzve, meggyőződve arról, hogy a regénybeli, tehát mégiscsak virtuális Köves Gyuri valóban azonos lehet a személy szerint való Kertész Imrével. Az ember nyilván abban hisz, amiben hinni akar, és én, ahogy visszaemlékszem, valószínűleg nem akartam hinni ebben az azonosságban. Reméltem, hogy nem kell hinnem. Ha vacsora közben egyenesen jövök a kérdésemmel, nem pedig hátulról, talán árnyaltabb választ kapok gyanútlan vendégünktől, de ha egyszer az író valami okból már vállalta a résmentes azonosságot a teremtett lénnyel, később mindenképpen ki kellett tartania emellett, miért is tett volna másként. Legalábbis akkor így okoskodtam.

Hanem aztán megismerkedtem a Kaddissal. (Teljes címén: Kaddis a meg nem született gyermekért.) Egy könyv, amely arról szól (a választott témában legalább annyira önéletrajzi jelleggel és dokumentarista szándékkal, mint a maga témájában a Sorstalanság), hogy Kertész Imre miért hárította el monomániás borzadállyal a gyermekvállalásnak még csak a gondolatát is egy életen át, és emberileg mibe került neki ez a tagadás, ez a megtagadás; hogyan vált sorstragédiává ez a rögeszmeként állandósult lecövekelés. Megdöbbentő, szívszorító és elgondolkodtató.

A színpadi tragédiák ősei a rituális emberáldozásokból nőttek ki a maguk idején. Úgy is mondhatnánk: a tragédiák előadásai valójában virtuális emberáldozások. Amennyiben az ember maga a morál. A klasszikus tragédiák hősei, mint valamely morális részigazság megszemélyesítői, igazából a közönség számára bemutatott rituális áldozatok a színpadon, akik a szemünk láttára együtt buknak totális és kikezdhetetlen igazságnak hitt részigazságaikkal. A tragikus hős egy felismert és magáévá tett morális részigazság letéteményeseként szembemegy a természet fel nem ismert totális törvényeivel, és mert az egésszel szemben a résznek, totalitással szemben az egyénnek nincs esélye, a tragikus konfliktusokkal küszködő tragikus hős eleve bukásra, tragédiára van ítélve. Ezt éljük át a katarzisban, elsiratva a szívünknek amúgy nagyon is kedves részigazságukat. A tragikum nem a külső tényezőkben rejlik, a tragikumot, a tragikus konfliktust a tragikus hős eleve önmagában, a karakterében hordozza: nem akar részévé válni az egésznek, önmagában keresi az igazságot, önmagában ütközik a totalitással, miközben külső ellenséget keres és talál magának, elkerülhetetlenül. Nincs ez másként a való életben sem, csak nehezebben látjuk át az összefüggéseket. Ha egyáltalán felismerjük. Így aztán a katarzist sem biztos, hogy katarzisként éljük át.

A Kaddis hőse, akit a történelem kígyója korábban megmart, a világégést-világomlást fiatalon átélt „elveszett nemzedék” életérzésének megszólaltatója, Kertész Imre számára a külső tényező a kiábrándultságot és félelmet keltő tapasztalat, amely ellen bekeményít, ám becsületére legyen mondva: ő valójában mégis belső ütközéseket vállal és sorol, hol saját emlékeit, feljegyzéseit, hol másoktól átvett gondolatokat idézve, de mindegyiket magáéként élve át, mindegyikkel magáéként azonosulva. Ömlesztve idézem a kiragadott, ennek ellenére nagyon is koherens mondatokat:

– sosem tudnék egy másik ember apja, sorsa, istene lenni – sosem történhet meg egy másik gyerekkel, ami velem megtörtént, a gyerekkor – barátaim, kemény osztályrész volt nekünk az ifjúság: magától a fiatalságtól szenvedtünk mi, akár súlyos betegségtől – családok, gyűlöllek benneteket – magunkat a gyerekkornak, mint haláloknak kiszolgáltatni – gyakran eltűnődtem már gyermekkoromban, olvasom, az uralom minden esetben rémuralmat jelent – a nevelés kötelessége, amit sehogy sem tudnék összeegyeztetni – lidércként befolyásolni másvalaki álmait, másvalaki életében szerepet, apaszerepet, tehát végzetes szerepet játszani, az igazi borzalmak egyike, aminek rettentő aspektusa… – hogy (gyerekkoromban, tehát azóta is) mindig minden bűn volt, ami önmagamat jelentette, és mindig erény, ha úgy cselekedtem, ha azzal magamat tagadtam és gyilkoltam – és hogy micsoda nyomorúság a gyerekkor, és hogy milyen türelmetlenül igyekeztem felnőni, mert hittem a felnőttek titkos szövetségében, hogy a szadizmus övezte világukban ők maguk tökéletes biztonságban élnek – „Nem!” – üvöltötte, vonította bennem valami, rögtön és azonnal, és szűkölésem csak hosszú-hosszú évek múltán csitult valami halk, de rögeszmés fájdalommá, mígnem, lassan és rosszindulatúan, akár a lappangó betegség, mind határozottabb körvonalat öltött bennem egy kérdés – hogy sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? vagy konok fiú? vidám és kemény szemed akár szürkéskék kavics? – „Nem!” – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, igen, ösztönösen még, egyelőre ösztönösen csak, ha természetes ösztöneim ellen működő ösztöneimmel is, amelyek azonban természetes ösztöneimmé, sőt a természetemmé lesznek – lettek – lassan – „Nem!” – volt, amit én mondtam, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneim ösztöneim ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneim működnek ösztöneim helyett, sőt gyanánt –

Amikor a Nobel-díjas díszvendégként érkező Kertész Imrét vártuk Varsó repülőterén, eszembe nem jutott volna, hogy valaha is még egyszer, főképpen pedig akkor és ott, felemlegessem a kétségeimet. Imre azonban, miközben a kocsi felé navigáltam a bőröndjeivel megpakolt reptéri targoncát, váratlanul megtorpant, és felém fordult:

– János, mi legutóbb vitatkoztunk valamiről. Miről vitatkoztunk?

Megkönnyebbültem, hogy kiderült: valami ugyan derengett az emlékezetében, de nem tudta pontosan felidézni, hogy mi vele a gondom. Az aztán végképp mindennek a teteje lett volna, ha az ünneplésére érkezett Kertész Imrét azon melegében letámadom, ne adj’ Isten sarokba szorítom, ismét fejére olvasva hogy saját mondatainak tanúsága szerint őt nem a holokauszt fosztotta meg a családjától, szeretteitől, a totális együvé tartozás átélésének kozmikus áldásaitól. A számomra oly emlékezetes paprikás krumpli estéjén annyi mindenről esett szó, alkalmasint vitánk is volt egyről-másról, ezek közül kaptam hát elő valamit hirtelen, az igazat megvallva, már nem emlékszem, hogy mit. Mindenesetre Imre elégedetten nyugtázhatta, hogy de hiszen abban a kérdésben neki volt igaza, én pedig készséggel elismertem, hogy a tények, azok bizony tények. Így aztán felhőtlenül indulhatott a tiszteletére tartott varsói rendezvénysorozat, amelyen természetesen szétkapkodták az ünnepeltet, szusszanásnyi időt is alig engedve.

Az utolsó napon azért még összefutottunk egy kézfogásra.

– Nagyot fordult a világ, Imre, a korábbi találkozásunk óta – mondtam –, Nobel-díjas író lettél, téged most már a tenyerükön hordanak az emberek, amerre csak jársz, minden kényeztetést megkapsz, ahogy kell, de azért ha egyszer mégis úgy adódna, hogy jól esne egy…

Kikapta számból a mondatot:

– … egy tányér paprikás krumpli…

– … igen, erősítettem meg, ha hiányozna egy tányér paprikás krumpli, akkor a mi ajtónk mindig nyitva áll…

Köszönte, kézfogás, ölelés, és ebben maradtunk. De ettől a kérdés még kérdés marad: Miért és hogyan juthatunk el odáig, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt? Természetes ösztöneink a természet állati múltunkból ránk maradt törvényeinek végrehajtási utasítását sugallják. Szembe mehetünk-e büntetlenül a természet legelemibb és legáltalánosabb törvényével, amely minden élőlényre vonatkozik, emberre és almafára egyaránt: világra hozni a következő generációt, és gondoskodni a fejlődéséről, amíg az utód önmaga ellátására képtelen?

Spirituálisan fogyatékos ösztöneink

„Kevesebbet akarni, mint amire születtünk: morális menekülés, morális megalkuvás. A moralitás vektormennyiség, a moralitásnak mindig iránya van. A morális megalkuvás iránya mindig az origó, a nulla, a semmi, a megsemmisülés felé mutat. Tetszetős ideológiát gyártani bármire tudunk, a keveset akarásra is. De lehet-e büntetlenül keveset akarni? ”

Merő ambivalencia: az almafa törvénye egyszersmind állati múltunk, az önérvényesítő, önmagáért való, önmagáért túlélő önző gén üzenete is számunkra. Ha hinni lehet az evolúciós genetikának. Milyen esélye lehet állati múltunk önérvényesítő ősi törvényével szemben az emberi minőségű összetartozás, az emberi minőségű szolidaritás, az emberi minőségű együttműködés, az emberi minőségű spiritualitás totalitásból hozott, de anyagi valónkban nagyon is új keletű, nagyon is elégtelenül rögzített, még nagyon is törékeny foglalatú angyali üzenetének? De elképzelhető-e hosszú távon életképes emberi társadalom emberi minőségű összetartozás, emberi minőségű szolidaritás, emberi minőségű együttműködés, emberi minőségű spiritualitás nélkül? Az állat ösztönösen tudja a dolgát. Megvan hozzá az eredendő spirituális intelligenciája. De mit tudunk kezdeni totálisan ambivalenssé humanizálódott, totálisan ambivalenssé domesztikálódott külső-belső törvényeinkkel mi, az önmegvalósító akaratszabadsággal spirituálisan sérült, spirituálisan fogyatékos, ösztöneink ellen működő, édenünket vesztett, az evolúció gondviselését megtagadó, az evolúció gondviseléséből kitagadott, önmagunk fölé hatalmasodó, ám mélyen önmagunkba látni már csak ezért is képtelen képződmények az evolúció fennsíkjain magunkra utaltan, magunkba zártan vegetálva?

A kőkemény kérdés tehát: Tragikus konfliktus hordozója-e az (európai) ember, amikor bármi okból és bármi módon, bármilyen ideológiával, pátosszal vagy anélkül, lemondóan, elkeseredetten vagy magának való cinizmussal szembemegy a természet első számú, mert minden élőlény számára érvényes törvényével: világra hozni a következő generációt, és gondoskodni a fejlődéséről, amíg az utód önellátásra képtelen? Tragikus konfliktus hordozója-e az a kultúra, amely szembemegy a természettel, szembemegy a sztrádán a forgalommal? Tragikus konfliktus hordozója-e az a kultúra, amely számára – bármi okból, bármilyen érvekre, tapasztalatokra hivatkozva – „egészen természetes immár, hogy ösztöneim ösztöneim ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneim működnek ösztöneim helyett, sőt gyanánt”? Akár kényelemből, akár félelemből, akár életfilozófiaként hitelesített egocentrizmusból, akár bármi okból szembe mehet-e büntetlenül a korszellem a totalitás elemi törvényeivel? Elegendő magyarázat, elfogadható kifogás lehet-e az, hogy az egyénnek, mint egzisztenciának, önmagából kell kiindulnia, önmagát kell keresnie, önmagát kell szeretnie, önmagát kell megvalósítania? Elegendő magyarázat, elfogadható kifogás lehet-e az, hogy akit a történelem kígyója megmart, az az egyéni felelősség, az egyéni vállalás, az egyéni kötelezettségek gyíkjától is fél? Elegendő magyarázat, elfogadható kifogás lehet-e az, hogy bennünket kifosztottak, csalódtunk, nincs mit tenni, ilyen a világ, ilyenné váltak a körülmények, a túléléshez ilyenné kell válnunk magunknak is, ilyenként kell vállalnunk magunkat, ez van, ezt kell józanul, önámítás nélkül elfogadni? Elegendő magyarázat, elfogadható kifogás lehet-e az, hogy „lassan már úgyis kinőjük a Földet”? Elegendő magyarázat, elfogadható kifogás lehet-e az, hogy ilyen körülmények között gyereket vállalni felelőtlenség? Elegendő magyarázat, elfogadható kifogás lehet-e az, hogy már így sem látunk ki a gödörből? Kevesebbet akarni, mint amire születtünk: morális menekülés, morális megalkuvás. A moralitás vektormennyiség, a moralitásnak mindig iránya van. A morális megalkuvás iránya mindig az origó, a nulla, a semmi, a megsemmisülés felé mutat. Tetszetős ideológiát gyártani bármire tudunk, a keveset akarásra is. De lehet-e büntetlenül keveset akarni?

Az én-központú filozófiák ikonjának számító, az önmagáért önmagát választani képes, a szabadságot önmagában kereső Sartre szerint szabadnak lenni, egzisztenciának lenni annyit jelent, mint önmagunknak lenni. A holokauszt poklát Kertész Imréhez hasonlóan megjárt, a második világháborút fiatalon túlélt „elveszett nemzedék”-kel sorsközösséget valló, ezzel együtt a közösségi elkötelezettség morális ikonjának számító író, Jorge Semprún szerint az ember sohasem lehet annyira szabad, hogy azt tehesse, amit szeretne: a szabadság azt jelenti, hogy megtehetjük, van lehetőségünk megtenni, amit meg kell tennünk. Hol keressük hát az igazságot?

A megbolydult genetikai szoftver

„Azzal, hogy a totális élettörvény fajspecifikus végrehajtási utasítása az ember számára biológiailag is determinált, tehát hogy az ember az egyetlen emlős faj, amely világra hozza a következő generációt, mielőtt még az előzőt kiengedhetné közvetlen gondoskodása alól, létrejön az egyedek családi viszonyrendszerének csupán emberre jellemző, fajspecifikus változata, amely pedig irányba állítja a kultúrába torkolló, rendeltetését szukcesszíve a kultúrának átadó, speciális emberi evolúciót, ami egyben a természetről való fokozatos, de hatványkitevők szerint gyorsuló leválást, a civilizációt is eredményezi, annak minden átkával és áldásával, végső soron meghatározva az emberi egyedek egymáshoz való viszonyának minőségét. A hangyáké, a termeszeké, a méheké, a kutyaféléké, az elefántoké, a delfineké, az emberszabásúaké igen bonyolult társadalom, az önmásolási törvény végrehajtási utasításának megannyi variációival, de a mienk a legbonyolultabb állati társadalomnál is ezerszer, milliószor bonyolultabb. És ezerszer, milliószor ambivalensebb. Mert emberi. Ezt kell valahogy felfognunk aggyal.”

Élet a morális és spirituális létminimum alatt

Az evolúció nem színtiszta diadalmenet. Még a piramis csúcsára keveredett ember számára sem. A természet természetes velejárója, hogy krízishelyzeteket produkál, hol sűrűbben, hol ritkábban, hol tartósat, hol átmenetit, hol több, hol kevesebb fajt érintve, és ezekre a krízishelyzetekre a fajoknak egyedeik által reagálniuk kell. Alkalmazkodással, mutációval, szelekcióval, miegyébbel. A gyors reagálást követelő krízishelyzetekben könnyen megbolydulhat az a genetikai program, amely a fajra jellemző tulajdonságokat rögzítette bennünk. Ennek az egyedenként változó hatású megbolydulásnak a következménye az is lehet például – egyik végletként –, hogy lefagy a fajtárs elpusztítását és elfogyasztását megakadályozó gátlás, vagy – másfajta végletként – az utódok létrehozására inspiráló ösztön genetikai szoftvere. Az állatvilágban mindkettőre bőségesen találunk példákat. Ha pedig arra gondolunk, hogy az ember valamennyi emlős faj közül a legbonyolultabb, de ugyanakkor a legfiatalabb, legkialakulatlanabb, tehát genetikailag leginstabilabb szoftvercsomaggal, önmagához képest a legtöbb kiszűretlen szoftverhibával működő genetikai képződmény, amely ráadásul maga is örökösen megváltoztatja a környezetét, hogy minél nehezebben tudjon alkalmazkodni hozzá, minél nehezebben találjon megfelelő válaszokat az önmaga által is generált krízishelyzetekre, akkor nem kell különösebben megrendülnünk, ha azon kapjuk magunkat, hogy az utód, a család, az összetartozás vállalásának kérdésében ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt, az önmegvalósító szabad akarat álcájában.

Minden faj evolúciója során kialakulnak azok a belső demográfiai szabályozók, amelyek a rendelkezésre álló megélhetési feltételek és a biológiai sajátságok függvényében behatárolják az egyes csoportokban az optimális egyedszámot, és részben gondoskodnak is annak megtartásáról, mintegy kompenzálva a külső körülmények hatásait. Ha tehát például járvány, vagy meteorológiai csapás, vagy egyéb környezeti hatás következtében lecsappan az egyedsűrűség a rendelkezésre álló ökológiai krecliben, a nőstények, sajátos biológiai automatizmusok folytán, sokkal készségesebbek lesznek a párzásra és alkalmasabbak a fogantatásra, mint kiegyensúlyozott időkben; ha viszont a buzgóság vagy bármi más körülmény túlszaporodáshoz vezet, vagy bármilyen okból romlanak a megélhetési feltételek, drasztikusan hanyatlik az utódnevelési késztetés és képesség, szélsőséges esetben a nőstények akár fogamzásképtelenekké is válhatnak, noha biológiailag nem vesztették el az alkalmasságukat. Mindez azonban nem így működik, ha valami megzavarja a genetikailag kódolt önvédelmi programot, ami olyan ismert rendellenességekhez vezethet, hogy például az egyedek hajlandóak fogságban is szaporodni, vagy éppen ellenkezőleg: a szülők látható külső kényszer nélkül elvetik maguktól, nem gondozzák kölykeiket (például állatkertekben), divatba jön az amúgy abszolúte természetellenes egyke (akár törvényerőre is emelve, mint Kínában), a legmegbízhatóbb fogamzásgátlásként szintén törvényerőre emelkedik az egyneműek házassága, legszélsőségesebb verziókban (evolúciós példa gyanánt) demográfiai kontrollként működésbe lép a kannibalizmus, vagy egy másik végletként (szintén evolúciós példa gyanánt) a hiperaktívvá vált anyák világra hozzák következő ivadékaikat és leválasztják emlőjükről az előzőeket, mielőtt még azok közvetlen szülői gondoskodás nélkül életképesek volnának. A totális ambivalencia, a teljes skizofrénia akkor következik be, amikor két ellentétes szélsőség: az utódnevelői hiperaktivitás és a kannibál késztetés valamilyen okból, valamilyen módon egymásba gabalyodik, aminek következményeként éppen a szociálisan legfejlettebb faj, az ember életfenntartó programjába épül bele a fajtárs elpusztításának legszélsőségesebb, legtermészetellenesebb, legabszurdabb hagyománya, a kulináris és/vagy rituális kannibalizmus.

Miközben a belső, öröklött törvényeket egyre nagyobb arányban háttérbe szorítják a külső, tanult törvények, a belső, öröklött tudást a kultúra, a külső ingerekre adott spontán válaszokat pedig a tudatos tervezés, megmarad számos olyan feladatunk, amelyeket csak belső tudással, a harmadik szem homályos látásával vagyunk képesek megoldani. Továbbra is szükségünk van eredendő, természetes képességeinkre, a fogalmi tudat kialakulását, a fogalmi gondolkodást megelőző, az agyszerkezet mélyebb rétegeiben lejátszódó képfelidézés és képi gondolkodás automatizmusára, mert egyre komplexebbé váló feladataink egyre komplexebb képességeket, egyre átfogóbb felkészültséget igényelnek. Így aztán elkerülhetetlen, hogy spirituális valónkkal is egy magasabb szinten számot vessünk, spirituális énünket megtanuljuk összehangolni megváltozott kognitív énünkkel – meg kell valósítanunk tudomány, vallás, művészet, politika és gazdaság új összhangját közös morális alapokon.

Nem látunk az állatok lelkébe, nem tudhatjuk, hogy születésükkor milyen üzenetet hoztak magukkal az örök óceán szuverén egyediségbe zárt cseppjeiként. Meglehet, hogy szaporodásukat szabályozó ösztöneik működését és sok minden mást spirituális késztetések is befolyásolják. Talán igen, talán nem. De ha humán etológiáról beszélünk, egész bizonyos, hogy a sokasodási hajlamot vagy gátlást alapjaiban befolyásoló tényezők közé oda kell sorolnunk a lelkiség környezeti tényezőit, a spirituális közállapotok, a spirituális közérzet, a spirituális közbiztonság, az emberi minőségű spirituális létminimum kérdését is, amely egy adott társadalomban nem feltétlenül függvénye a jóléti közállapotoknak. Sőt. Akár kőkeményen ütközhetnek is egymással, ingadozó eredménymutatókkal. Ezt is érdemes lesz majd alaposabban végiggondolni.

„Sosem tudnék egy másik ember apja, sorsa, istene lenni – sosem történhet meg egy másik gyerekkel, ami velem megtörtént, a gyerekkor. Nem! – üvöltötte, vonította bennem valami, rögtön és azonnal” – tárja elénk a lelke mélyét Kertész Imre. Köszönet az őszinte és mély kitárulkozásért. De látnunk kell, általa is, hogy számára és nagyon sok más európai ember számára, akit a történelem, vagy egyszerűen csak a hitevesztett, morális és spirituális veszteségeit feldolgozni képtelen huszadik század korszellemében a gyermek nem vállalása: morális kérdés, morális önmegvalósítás. Lehet-e egy egész világnak úgy élnie, úgy valósítania meg önmagát, hogy hogy ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt? Nem számít-e morális létminimumnak a természettől kapott természetes ösztöneink elfogadása és követése?

Az almafa törvényének végrehajtási utasítása

Azt minden további nélkül képesek vagyunk elfogadni, hogy léteznek olyan fizikai törvények, amelyek az univerzum egészére érvényesek, még ha nem tudjuk is ezt az érvényességet kísérleti úton bizonyítani. Azt viszont nehezen tudjuk megemészteni, hogy nemcsak a fizikának, hanem a lelkiségnek, a moralitásnak, a humanitásnak is lehetnek univerzális alaptörvényei. Pedig még ha valaki abból indul is ki, hogy minden tulajdonságunk és képességünk, köztük a moralitás is anyagi eredetű, következésképp anyagi természetű, még az ő logikája szerint is létezniük kell a moralitás az univerzális alaptörvényeinek, éppen az anyagi valóságból adódóan. Ha pedig a moralitásunkat isteni adománynak tekintjük, akkor ezért kell hinnünk annak az egyetemes erkölcsi világrendnek a létezésében, amely minden körülmények között viszonyítási alapul szolgál tetteink és vágyaink helyességének megítélésében. Kérdés csupán az, hogy rendelkezünk-e annyi tudással, illetve meglevő tudásunkat képesek vagyunk-e úgy rendszerezni, hogy kirajzolódhasson számunkra egy valóban követhető és elfogadható egyetemes erkölcsi világrend, és ne csupán próféciákra vagy alkalmi bölcselkedésekre kelljen hagyatkoznunk.

Tudjuk: a természet törvényei trendekben hatnak, tehát bizonyos mértékű devianciát, bizonyos számú kivételt, torzulást folyamatosan képesek tolerálni. De lehet-e, hogyan és meddig lehet egész fajunknak a morális és spirituális létminimum alatt tengődnie, szemben a totális élettörvénnyel, szemben az önmásolás alaptörvényével, szemben az almafa törvényével? Csak hát legalább ekkora kérdés: hogyan fogalmazódik meg az ember számára a totális élettörvény, hogyan szól a kultúrája, civilizációja által önmagát abszurd és ambivalens helyzetbe sodró emberi faj számára az almafa törvényének végrehajtási utasítása? Közvetlenül csak a királynő és a herék vesznek részt a hangyautódok létrehozásában, ám a feladatmegosztás révén a munkások is, a katonák is azonos értékű, valóságos egyedei egy adott hangyafajnak. Ugyanazt az egyetemes törvényt szolgálják. Viszonylag egészséges felfogású, viszonylag egészséges berendezkedésű emberi társadalomban az emberi egyedeknek sem kell feltétlenül egytől egyig közvetlenül részt venniük az emberutódok létrehozásában, ettől még szolgálhatják valamennyien ugyanazt az egyetemes törvényt. Ha valóban egészséges az a társadalom, legalább viszonylag. Ehhez azonban sokkal-sokkal mélyebben kell magunkba látnunk.

Az önmásolás, az utódlás törvényének, az almafa törvényének végrehajtási utasítása minden faj számára más és más. A sejtelőtti lényektől az emberig. Ha majd elkészül egy olyan új rendszertani modell, amely az önmásolás fogalmát a fogantatáson és kihordáson túl kiterjeszti a teljes és komplex utódnevelés kérdéskörére, és ilyen megközelítésben kidolgozza s az eddigiek mellé állítja az élővilág utódlásszemléletű kategóriáit, akkor ott világosan láthatjuk, hogy például a nagyságrendileg 12 ezer fajt megkülönböztető hangyák családján belül 12 ezer jellemző variáció érvényesül. Ha látszólag csak apróságban térnek is el egymástól, de az az apróság meghatározó. Ugyanúgy, mint néhány tized százalék a géntérképen. A nagyjából 1600 fajt megkülönböztető termeszek családjain belül 1600 jellemző variáció érvényesül. A megközelítőleg 20 ezer fajt megkülönböztető méhek rendszertani egységén belül 20 ezer jellemző variáció. A 37 fajt megkülönböztető kutyaféléken belül 37 jellemző variáció. Az 50 fajt megkülönböztető delfinek családjain belül 50 jellemző variáció. A mindössze 3 fajt megkülönböztető elefántok családján belül 3 jellemző variáció. Az 50 fajt megkülönböztető delfinek családjain belül 50 jellemző variáció. Az emberszabásúak megannyi öregcsaládján, családján, alcsaládján és nemzetségén belül is ugyanannyi jellemző variáció. A ma már egyetlen faj, a Homo sapiens sapiens által képviselt Homo nemzetségen belül egyetlen jellemző, de szinte beláthatatlanul bonyolult, soktényezős variáció érvényesül – amennyire érvényesül –, megkülönböztetve a kihaltaktól és valamennyi más fajtól. Az almafa törvénye totális érvényű, de végrehajtási utasítása fajspecifikum.

Azzal, hogy a totális élettörvény fajspecifikus végrehajtási utasítása az ember számára biológiailag is determinált, tehát hogy az ember az egyetlen emlős faj, amely világra hozza a következő generációt, mielőtt még az előzőt kiengedhetné közvetlen gondoskodása alól, létrejön az egyedek családi viszonyrendszerének csupán emberre jellemző, fajspecifikus változata, amely pedig irányba állítja a kultúrába torkolló, rendeltetését szukcesszíve a kultúrának átadó, speciális emberi evolúciót, ami egyben a természetről való fokozatos, de hatványkitevők szerint gyorsuló leválást, a civilizációt is eredményezi, annak minden átkával és áldásával, végső soron meghatározva az emberi egyedek egymáshoz való viszonyának minőségét. A hangyáké, a termeszeké, a méheké, a kutyaféléké, az elefántoké, a delfineké, az emberszabásúaké igen bonyolult társadalom, az önmásolási törvény végrehajtási utasításának megannyi variációival, de a mienk a legbonyolultabb állati társadalomnál is ezerszer, milliószor bonyolultabb. És ezerszer, milliószor ambivalensebb. Mert emberi. Ezt kell valahogy felfognunk aggyal.

Demográfiai káosz a köbön

Egy londoni piackutató cég, amelynek nyolcvan országban több mint 1000 munkatársa gyűjt és dolgoz fel piaci adatokat, az Euromonitor International előrejelzése szerint 2020-ra 48 millióval, 20 százalékkal nő a világon a magukban és maguknak élő szinglik száma. Eszerint világszerte ők alkotják a legintenzívebben növekvő háztartási kategóriát. A jelenség globális. Az amerikai felnőtteknek például a fele nem él házassságban, ez a szám 22 százalékkal magasabb az 1950-es években kimutatott adatoknál. Az egyedül élők száma azonban a feltörekvő gazdasági országokban is rohamosan nő, s ez átalakítja a fogyasztási szokásokat. Brazíliában a gyors iparosítás velejárójaként a házasságok száma jelentősen csökkent, és kitolódott az első házasságukat megkötők életkora. Ugyanitt a magányosok által leginkább kedvelt készételek éves eladása csaknem megduplázódott az utóbbi öt évben, és elérte az évi 1,2 milliárd dollárt. Ezen belül a levesek eladása a háromszorosára nőtt. (Nyilvánvaló: az életformában is magának valóságra berendezkedett ember általában nem akar nagy faksznit csinálni az otthoni főzésből.) Japánban a nők egyre inkább meggondolják, hogy feláldozzák-e a karrierjüket az anyaság oltárán. Még a muszlim Iránban is szignifikáns az elmozdulás: sok nő választja a tanulást a házasság rovására, kihasználva a válási törvények nyiladozó kiskapuit, vagy mutogat az ujján ál-karikagyűrűt, hogy önállóan lakáshoz jusson. Általános tendencia, hogy a nők, egzisztenciális meggondolásból, egyre később mennek férjhez. A szinglikultúra filozófiájának és technikáinak terjedésében nyilván nem elhanyagolható tényező az a morális közfelfogás sem, amely szentesíti, hogy a házasság előnyei (egzisztenciális és szexuális biztonság, kényelem, stb.) hitvesi kötelékek, elkötelezettségek, vállalások és terhek nélkül, házasságon kívüli kapcsolatokban is megcélozhatók, megtalálhatók.

A washingtoni Population Reference Bureau kalkulációja szerit a 2010-es esztendőkben évente 23 gyermek születik ezer lakosra számítva, ám az emberiség kialakulásának idején sokkal magasabbnak kellett lennie ennek a hányadnak, feltehetően elérte a 80-at is. Máskülönben ugyanis a faj túlélése elképzelhetetlen lett volna. Mivel az átlagéletkor még a középkorban sem volt magasabb 10-12 évnél, hiszen a megszületettek többsége nem érte meg a felnőttkort, és így szaporodni sem tudott, fajunk fennmaradásának folyamatos előfeltétele volt a bő gyermekáldás.

2 ezer éve körülbelül 300 millióra volt tehető az emberiség létszáma, 1200 táján 450 millióra, 1650-re érhette el a félmilliárdot. 1850-re 1 milliárd 265 millióra nőtt a szám, 1900-ban 1,656 milliárdra, de 1950-re már átlépte a 2,5 milliárdot. Létszámunk az utóbbi 50 évben hárommilliárdról hétmilliárdra emelkedett. Ha ez a tendencia folytatódik, 2050-re újabb 2,3 milliárddal gyarapszunk, közel annyival, mint amennyien 1950-ben összesen éltünk a bolygón.

A Föld hétmilliárdodik polgára 2011. október 31. második percében született meg az oroszországi Kalinyingrádban. A hatmilliárdodiknak számított Adnan Nevic 1999. október 12-én, Szarajevóban jött világra. A fiú életének első tizenkét éve alatt tehát újabb egymilliárddal gyarapodtunk. A következő milliárdos forduló valamikor 2025 és 2030 között várható, de a szakértők inkább a korábbi dátumot tippelik. Az ENSZ előrejelzései szerint 2050-re 9,2-9,3 milliárdra nő a létszám.

Mindeközben az emberiség ökológiai lábnyoma csupán 1961 és 2003 között több mint háromszorosára nőtt. A „túllövés napja”, amikor az emberiség globális fogyasztása az adott évre számítva túllépi a Föld biológiai eltartó képességének határát, 2009-ben szeptember 25-én következett be, 2012-ben már augusztus 22-én. Bolygónk regenerációja egyre kevésbé képes lépést tartani fogyasztásainkkal és pusztításainkkal. Jó ideje hitelbe használjuk ki lehetőségeinket, hasonlóképpen, vagy még inkább, mint amikor futás közben vitálkapacitásunkkal visszaélve hajszoljuk magunkat, és egy idő után kénytelenek vagyunk megállni, hogy levegő után kapkodva pótoljuk oxigénveszteségünket, különben ájultan összeesünk, összeomlunk. Ha a népesség továbbra is az eddig tapasztalt tempóban fog növekedni 2050-ig, és a környezetterhelő technológiák nem szelídülnek kellő módon és ütemben, az évszázad közepére 200 százalékos túlfogyasztás várható. Ez már akkora természeti erőforrás-felélést jelent évente, amekkorát a Föld csak három év alatt tud megújítani. Ha hagyják.

Amikor az USA népességszámláló hivatala közzétette 2010. január 4-i adatait, melyek szerint a világ népessége 6 794 283 722 fő volt, és a becsült éves növekedést 2010-ben 75 395 378 főre taksálták, nyomban hozzátették azt is, hogy körülbelül egy évtizedes stagnáló állapot után ez az érték meredek csökkenésnek indulhat, sőt a világnépesség százalékos növekedési üteme már az utóbbi 25 évben is lassulást mutat. Tehát egyelőre a növekedés még folytatódik ugyan, de már lassuló tempóban, ami azt jelzi, hogy bizonyos fékek működésbe léptek. A Földön élő emberek száma 2050-re valóban 9 milliárdra nőhet, de körülbelül ennél a számnál meg is állhat a növekedés, sőt egyes kutatók szerint 2050 után gyors apadás következik. 2100-ra már ismét nem egészen 6 milliárd ember él majd a Földön, és addigra, sőt egyre fokozódó mértékben addig is – a korábbi elképesztő ütemű népességnövekedés helyett – az igazi veszélyt a társadalom elöregedése, az inaktívak, tehát eltartottak számának földcsuszamlás-szerű sokasodása jelentheti.

Korhadásnak indult életfa

Az európai kontinensen 2050-ben átlagosan három nyugdíjas és keresőképtelen fiatal jut majd négy felnőttre, és ez várhatóan felborítja a dolgozó népesség adóbevételeiből működő egészségügyi és nyugdíjellátó rendszert. Japánban az évszázad közepére szinte ugyanannyi fiatal és idős él majd, mint munkaképes korú, továbbá a népesség fele 52 évesnél idősebb lesz. Japán jelenleg még az egyetlen olyan ország, ahol az idősek aránya a népességben nagyobb 30 százaléknál, de 2050-re ez további 63 országra lesz jellemző. A 60 év felettiek száma az évszázad közepére elérheti a 2 milliárdot a világban, azaz meg fogja haladni a gyermekek számát. Tudni érdemes, hogy a Föld legnépesebb országa, Kína gyorsabb ütemben öregszik, mint korábban gondolták. Az egyke-politika miatt Kína öregebb társadalommá válik 2020-ra, mint Észak-Amerika, és 2030-ra, mint Európa.

Az ENSZ 2100-ig mutató előrejelzéseihez készült „korfa” szerint az 1950-es helyzetet bemutató grafikon csúcsán a hetven és nyolcvan év közötti korosztály áll, míg a nyolcvan év fölötti népesség olyan csekély, hogy grafikusan alig kimutatható. A 2010-es állapotot bemutató grafikonon már jól kivehetők a nyolcvan év fölöttiek, de 2050-re már a 95 év fölöttiek kúsznak a korfa csúcsára. Az elöregedési trendet jól mutatja, hogy 1950-ben a húsz évesnél fiatalabbak voltak a legtöbben a Földön, de 2050-re már kiegyenlítődnek az arányok, és 2100-ban már kevesebb ötéves és annál fiatalabb ember él majd a Földön, mint amennyi húsz-huszonöt éves fiatal, vagy negyven-negyvenöt éves középkorú.

A legnehezebben kezelhető népesedési kihívásokat a relatív változások jelentik. (Például a népesség egyik rétegének erőteljes növekedése egy másikhoz képest, az átlagéletkor változása, stb.) A várható élettartam kitolódása a termékenységi ráta – tehát hogy egy nő várhatóan hány gyermeknek ad életet – egybevetésével válik igazán drámaivá. Jelenleg az emberiségnek szinte a fele olyan államokban él, ahol ez a ráta 2,1-en vagy ez alatt áll - ez az a szint, amely alatt a népesség csökkenni kezd. Az ENSZ adatai szerint 1955-ben a ráta világátlagban még 5 volt, és a tipikus családban négy-öt gyermek nevelkedett. Jelenleg a ráta 2,45-ön áll.

Bangladesben húsz év alatt a felére, 2,16-ra csökkent a termékenységi ráta, Iránban az 1984-es 7-es szintről 2006-ra 1,9-re zuhant. A népességcsökkenési szint alatt mozog a születések száma Brazíliában is. Európa Kínával és a Távol-Kelettel együtt az országoknak és földrészeknek abba a halmazába tartozik, amelyben a termékenységi ráta nem éri el a 2,1-et. A közepesen termékeny országok-térségek közé Dél- és Délkelet-Ázsia, a közel-keleti államok, továbbá Észak- és Dél-Amerika tartozik. A magas termékenységű térségek körébe az államok egyötöde sorolható, legtöbbjüket Afrikában találjuk.

2011-ben 316 ezer száz év feletti ember élt a világon, de 2050-re 3,2 millióra növekedhet a számuk. A nyugati társadalmakban most születő babák harmada várhatóan megéli a száz évet. Az idősek számának növekedésével drasztikusan nő az élet által szellemi hanyatlásra, elbutulásra ítéltek száma is. Jelenleg világszerte 35,6 millióan élnek időskori demenciával sújtva, számuk 20 éven belül megduplázódhat, 2050-re pedig 115,4 millióra növekedhet. Világviszonylatban évente 7,7 millió új esetet diagnosztizálnak, azaz másodpercenként négyet. 2010-ben a szellemi hanyatlásban szenvedők gondozására világszerte 604 milliárd dollárt költöttek. Bár az idősek aránya jelenleg a fejlett országokban nagyobb, mint a fejlődőkben, számuk az elkövetkező negyven évben az utóbbi országokban is meredeken fog emelkedni, 2050-ben az idősek 80 százaléka már a fejlődő országokban fog élni. El lehet képzelni, micsoda morális cunamit zúdítana a huszonegyedik századra, ha a terjedő, egyre mélyebb gyökereket eresztő szingli-kultúrában pallérozódó fiatalok szívébe a globális elöregedéssel járó szociális feszültségek, terhek és ellentétek hatására belopódzna a sanda gyűlölet az idősek ellen. Nagyobb pusztításnak néznénk elébe, mint amit a húszadik századi holokauszt hozott.

Akkor hát most mi legyen? Ember létünkre hódoljunk be a természet állati törvényeinek, és szaporodjunk, mint a nyulak? Állat létünkre, vagy legalábbis meghatározó állati múltunk ellenére, legyünk lázadók az almafa törvényével szemben az akaratszabadság transzparense alatt, és kíméljük meg utódainkat a sötét jövőtől azzal, hogy nem hozzuk létre őket, aztán öreg korunkra majdcsak lesz velünk valami? Majdcsak ellesz valahogy ez a túlélő emberi faj, mint ahogy az evolúció jóvoltából eddig is mindig elvolt valahogy, pedig soha senki nem tervezte a jövőjét, hacsak nem a Jóisten?

Menekülési útvonal: fajnemesítés?

„… sorolhatnánk hosszan azokat a primer feladatokat, amelyeknek megoldása alig egy-két, legfeljebb három generációra vár. Ezekben a kérdésekben nem lehet evolúciós léptékkel, evolúciós időkezeléssel gondolkodni. De ugyanakkor, mert az emberi faj, az emberi élet, az emberi sors maga az ambivalencia, ugyanezekkel a kérdésekkel még csak szembenézni sem lehet evolúciós gondolkodás, vagy legalábbis történeti szemléletmód nélkül.”

A globális demográfiai és szociális válság, amelynek elébe nézünk, csupán egyetlen apró szála annak a mérhetetlen méretű, ellentmondásokkal teli, átláthatatlan problémagubancnak, amelynek kibogozása elkerülhetetlenül ránk vár. A legsürgősebbekre alig van néhány évtizedünk. Evolúciós léptékkel mérve nulla. Még ebben az évszázadban, és inkább az első felében mint a másodikban, közös megoldást kell találnunk – csak úgy példaképpen – a várható népességnövekedés ökológiai feltételeinek harmonizálására, ki kell alakítanunk a környezetkímélő energiaforrások felhasználásának világrendszerét, meg kell állítanunk, kezelnünk, gyógyítanunk kell a klímaváltozás okozta környezeti ártalmakat, meg kell valósítanunk a Föld valamennyi országára érvényes jogharmonizációt, ki kell építenünk a Föld teljes népességét lefedő szociális védőhálórendszert, meg kell valósítanunk az egész világ biztonságát garantáló katonai erőegyensúlyt, meg kell tanulnunk értő módon, hatékonyan kezelni az állati múltunk torzult atavisztikus örökségeként minduntalan előtörő rangsor- és territoriális ösztönök, idegengyűlölet, rasszizmus, vandalizmus, kollektív deviancia dühkitöréseit, ki kell alakítanunk a nemzetgazdaságok kölcsönös érdekeken alapuló önellenőrző és önkorrekciós rendszerét, meg kell találnunk a világméretű járványveszélyek kordában tartásának technikáit, és még sorolhatnánk hosszan azokat a primer feladatokat, amelyek megoldása alig két- három, legfeljebb négy generációra vár. Ezekben a kérdésekben nem lehet evolúciós léptékkel, evolúciós időkezeléssel gondolkodni. De ugyanakkor, mert az emberi faj, az emberi élet, az emberi sors maga az ambivalencia, ugyanezekkel a kérdésekkel még csak szembenézni sem lehet evolúciós gondolkodás, vagy legalábbis történeti szemléletmód nélkül. Tegyük mindjárt hozzá: evolúciós szemléletmódunk újragondolása, korrekciója nélkül.

Darwin szerint „Az ember lelkiismeretesen és gondosan tanulmányozza lovai, szarvasmarhái és kutyái jellemét és családfáját, mielőtt párosítaná őket, de amikor saját házasságáról van szó, soha vagy csak ritkán tanúsít ilyen előrelátást. Ugyanazok az indulatok késztetik cselekvésre, mint az alsóbbrendű állatokat, amikor szabadon gyakorolhatnak választást, noha fölébe emeli az állatoknak, hogy magasra értékeli a szellemi tulajdonságokat és erényeket. … Pedig választásával nem csupán utódai testi felépítésére és külsejére lehetne áldásos hatással, hanem szellemi és erkölcsi tulajdonságaira is. Mindkét nemnek tartózkodnia kellene a házasságtól, ha testileg vagy szellemileg alacsonyabb rendűek; de az ilyen kívánság utópisztikus és még részben sem fog megvalósulni, amíg alaposan meg nem ismerkedünk az öröklés törvényeivel. Mindenki, aki e cél felé törekszik, jót tesz az emberiséggel. Amikor majd jobban értjük a tenyésztés és öröklés elveit, nem fog előfordulni, hogy törvényhozó testületünk tudatlan tagjai megvetéssel utasítsanak el egy tervet, amelynek célja megállapítani, hogy a vérrokonok házassága káros-e vagy sem. … Másfelől, mint Galton megjegyezte, ha az okosak tartózkodnak a házasságtól, míg a könnyelműek házasodnak, megvan rá a lehetőség, hogy a társadalom alacsonyrendű tagjai kiszorítják a magasabb rendűeket… Szaporodásunk természetes menetét, noha sok nyilvánvaló bajt idéz elő, nem szabad lelassítanunk. Szabad versenyt kell biztosítani minden ember számára; és nem szabad, hogy törvények vagy szokások megakadályozzák a legtehetségesebbeket az érvényesülésben és nagyobb számú utód hátrahagyásában…”

Ez volna tehát a megoldás? Ez volna a menekülési útvonal? Ez volna a kiút ambivalens civilizációnk magunk keltette csapdáiból? Szaporodjunk és sokasodjunk, ahogy igaz hívő darwinistákhoz illik, de csak az igaz hívő okos darwinisták szaporodjanak és sokasodjanak, és akkor képesek leszünk megoldani a huszonegyedik században ránk váró, egyelőre megoldhatatlannak látszó feladatokat? (Nyilvánvalóan léteznek nem igaz hívő okosak is, de ők, ha hinni lehet az igaz hívő okosoknak, nem jó célra használják az eszüket.)

Az a Galton, akire Darwin az okosak genetikai jövőjének védelmében hivatkozik, azonos azzal a Sir Francis Galtonnal, akiben az eugenika, más néven az eugenetika és az emberi örökléstan tudományának gyanútlan és jó szándékú megalapítóját kell tisztelnünk. Galtonnak támadt elsőként az a felelősségteljes gondolata, hogy hiba volna tétlenül várni, amíg a természet magától kiszűri a gyengéket, az alkalmatlanokat. Börtönök sorát járta végig, hogy fényképfelvételeken dokumentálhassa a jellegzetes vonásokat, amelyek azonosításával tudományos alapokon elkülönítheti a társadalom az alacsonyrendű típusokat, és gátat vethet elszaporodásuknak. Öröklött tehetség című könyvében táblázatokkal illusztrálva, világosan kifejti, természetesen szintén Darwinra támaszkodva, hogy a fontos emberek fontos embereket nemzenek, s ezzel valójában kibocsátja a palackból a fajvédelem, a fajtisztítás, a fajnemesítés szellemét. Amit mondott, megmondta, és Hitler csak hozzátette a magáét.

Hol lakik a jóisten?

„A heliocentrikus világkép is csak addig tarthatta fenn a csalhatatlanság illúzióját, amíg rozoga bárkáinkon ki nem kellett merészkednünk a világegyetembe, amelynek – fizikai és filozófiai értelemben egyaránt – minden pontja totálisan egyenrangú helyzetben van, nincs lenn és fenn, nincs uralkodó és alattvaló, nincs középpont, csak szempont; bármely tetszőlegesen kiválasztott ponthoz viszonyíthatjuk bármely más pont helyzetét: Makó centire olyan távol van Jeruzsálemtől, mint Jeruzsálem Makótól.”

Egy csúcsragadozónak, ha emberi, a környezet kihívásai elől menekülni, mint ahogy azt az evolúció sikersztorija igazolja, mint ahogy a történelmi vallások sikersztorija igazolja, csak előre, a csúcs felé, Isten trónusa felé lehet. De mégis! Merre az előre? Hol az a csúcs? Hol az a trónus? Hol lakik a jóisten? Materiális szemlélettel azt látjuk, hogy az emberi minőség lényegét is meghatározó anyagi képződmény, az önző gén sorsa a véletlen által elrendeltetett. (Richard Dawkins: „Szerintem is nagyon visszataszító volna olyan emberi társadalomban élnünk, amely pusztán a gén egyetemes, könyörtelen törvényén alapul. De sajnos, bármennyire fájlalunk is valamit, attól az még igaz marad.”) Innen nézve lényegi fejlődés nem létezik. Ortodox materiális szemlélettel lényegi fejlődésről még csak beszélni sem lehet. Hitvallásos szemlélettel is ugyanazt látjuk: innen nézve sincs lényegi fejlődés, nem is lehet, az emberi minőség lényegét meghatározó isteni adomány, a lélek sorsa a teremtői akarat és kegyelem által elrendeltetett. Ortodox hitvallásos szemlélettel fejlődésről még csak beszélni sem lehet, másképp az a hitvallás nem ortodox. Az evolúció útjai, akárcsak az Úr útjai rögösek és kifürkészhetetlenek. Nem ortodox materiális szemlélet, nem ortodox hitvallásos szemlélet létezik ugyan, de csak mint bibliamagyarázat. Az alapigazságokat, a kinyilatkoztatásokat toldozó-foltozó hitvallás logikailag értelmezhetetlen, mint matematikában a nullával való osztás. Hajózni pedig kell. És a hajósnak tájékozódási pontokra van szüksége, különben odavész. Megbízható, a gyakorlatban is használható szempontok nélkül előbb-utóbb mindenünk odavész.

A fogalmi tudatunk kialakulását megelőző állati múltunkban nem voltak külső szempontjaink, de nem is volt szükségünk ilyenekre. Nem volt választásunk. Ösztöneinkre kellett hagyatkoznunk, és ösztöneink elég jól megmutatták, hogy adott helyzetben mit kell tennünk. Mint a tehénnek, hogy milyen füvet szabad, és milyet nem szabad legelnie. Így lettünk valamennyien túlélők. Valamelyest persze még ma is működnek az ösztöneink, de szerepük önmagunk háziasításának folyamatában, fogalmi tudatunk, kultúránk és civilizációnk térnyerésével, egyre jobban háttérbe szorul, és tudjuk: a nem használt képességek visszafejlődnek, ami megint csak a fogalmi tudat elhatalmasodó dominanciájának kedvez. Az utóbbi néhány száz évben a domesztikált tehén is kissé elbizonytalanodott…

A természet „meghódítása”, az elszabadult civilizáció agresszív elburjánzása által belesodortuk magunkat, mert bele kellett sodródnunk egy önmagát generáló, a természetről folyamatosan leszakító, és ezért eredendően ambivalens folyamatba, amelynek egyelőre nincs felismert megoldása, és menekülni sem lehet belőle, se jobbra, se balra, se hátra, csak előre. Pontosan ezt tesszük több tízezer év óta, egyre gyorsuló, egyre őrültebb tempóban. Mindeközben társadalmi berendezkedésünk már régen nem teszi lehetővé, hogy a puszta ösztöneinktől vezetve, állati biztonsággal rendezzük közös dolgainkat. A bennünk élő, velünk született, a múltból kényszerűen megöröklött, de visszaszorított állati valónk minduntalan kivicsorog belőlünk, és territóriumot követel magának. Évmilliók, milliárdok öröksége nem múlhat el nyomtalanul, ezt láthatjuk a búvó patakként napjainkban is örökösen felszínre törő, emberivé torzult állati ösztönök territorialitás, idegengyűlölet, intolerancia, vallási fanatizmus, vallásháborúk, rasszizmus, sovinizmus, miegyéb formában megjelenő képeiben is. Ezzel együtt, vagy inkább éppen ezért, kultúránk valamennyi területén időről időre ki kellett alakítanunk és újra és újra szükség szerint frissítenünk a fajunkra speciálisan jellemző, de a génjeinken kívül, tehát éppen a fogalmi tudat által örökíthető és örökítendő játékszabályok átfogó rendszerét.

A nem genetikusan átadott és megöröklött viselkedési normák, minták, játékszabályok azonban zavart keltően múlékonyak, ha nem kapnak kellő megalapozást, visszaigazolást és időről időre megerősítést. Szolidaritás az állatvilágban is létezik, mégpedig stabilan, de az emberi mintázatú szolidaritás genetikailag még csak lazán, mondhatni provizórikusan rögzített mintázata folyamatos külső, tudatos megerősítésre szorul. (Tabuk, törvények, próféciák, kinyilatkoztatások, közízlés, szokásjog, stb. által.) A szükség igényt, az igény szükséget szül. A sikeres együttműködéshez nélkülözhetetlen, vagy annak deklarált külső játékszabályok kőbe véséséhez újabb és újabb konszenzussal, szövetséggel szentesített újabb és újabb sarkigazságokat vagy hitigazságokat kell törvényerőre emelnünk. (A „konszenzus” természetesen behelyettesíthető csípéssorrenddel, dominanciával, hűbériséggel, pallosjoggal, inkvizícióval, önkényuralommal, testi és lelki terrorral, tekintéllyel, miegyébbel, ahogy azt az aktuális társadalmi berendezkedés megkívánja.)

Teokratikus berendezkedésű társadalmakban a legfőbb tájékozódási pontokat, kapaszkodókat, saroktörvényeket a mindenkori hatalom által szentesített profetikus kinyilatkoztatások és a belőlük következtetett dogmák, illetve dogmákként működtetett tézisek adják. A dogmák és tézisek csak addig tarthatták fenn a csalhatatlanság illúzióját a történelem során, amíg csupán a part menti ismert vizeken kellett evickélnünk, és a már bevált navigációs pontok szabad szemmel kivehetőek voltak. Mihelyt azonban rákényszerültünk, hogy rozoga bárkáinkon kimerészkedjünk a nyílt tengerre, segítségül kellett hívnunk a csillagok természetrajzát feltáró tudományokat. Innentől kezdve a Föld már nem lehetett tányér alakú, nem lehetett mozdulatlan, forognia kellett a tengelye körül, keringenie kellett a Nap körül, nem lehetett a világ közepe, mert ebbe a hitbe beledöglik a lisszaboni hajós az óceánon, útban India vagy Fekete-Afrika nagyreményű lelőhelyei felé. Hajózni pedig kell.

Bármilyen berendezkedésű társadalomban a természettudományok számára a legfőbb tájékozódási pontokat a levezetésekkel nem bizonyítható, de bizonyításra nem is szoruló axiómák és a gyakorlat által szentesített, s ennek okán axiómaként kezelt alaptételek adják. (A háromszög szögeinek összege mindig 360 fok, párhuzamosoknak párhuzamosok közé eső szakaszai egyenlők, stb.) A természettudományos axiómák felfedezésüktől mind a mai napig kikezdhetetlenek bizonyultak, nélkülük nem működnének a gépek, leszakadnának a hidak, összedőlnének az épületek, lezuhannának a repülőgépek. A gyakorlat által szentesítettnek nyilvánított, s ennek okán axiómákként kezelt alaptételek hasznot hozó működőképessége azonban csak addig tarthatta fenn a csalhatatlanság illúzióját a történelem során, amíg ismert vizeken hajóztunk, és nem kényszerültünk rá, hogy bár egyre jobban megépített, de azért még mindig igencsak rozoga bárkáinkon kimerészkedjünk újabb és újabb nyílt tengerekre.

Az atom oszthatatlanságának alaptétele és a belőle építkező atomista világkép csak addig tarthatta fenn a csalhatatlanság illúzióját, amíg a törvényszerűen bekövetkező kémiai kutatások az atommag felfedezése, majd a rádium izolálása révén meg nem teremtették a fizika új alapjaiul szolgáló magfizikát, korábban elképzelhetetlen távlatokat, lehetőségeket és egyben elkerülhetetlen kényszerpályákat nyitva életnek és halálnak, az energiaellátástól a gyógyászaton át a nukleáris hadviselésig. Az „élet csak életből lehet” saroktétele csak addig tarthatta fenn a csalhatatlanság illúzióját, amíg a sejtbiológia az önmaga által generált újabb és újabb kérdésekkel nem hajszolta önmagát az élet előtti „ősóceán” kaotikus nyüzsgésébe, ahol egy matematikai modell tanúsága szerint az anyag önszerveződő képessége lehetővé tehette, hogy a legkönnyebben összeálló, önmagukat sokszorozni képes molekulák elszippantsák az alapanyagot a többi elől, és így az élő anyag szeplőtelen fogantatásának misztériuma, a prebiotikus evolúció révén megteremtődhettek a természetes szelekció, az élet kialakulásának feltételei. A heliocentrikus világkép is csak addig tarthatta fenn a csalhatatlanság illúzióját, amíg rozoga bárkáinkon ki nem kellett merészkednünk a világegyetembe, amelynek – fizikai és filozófiai értelemben egyaránt – minden pontja totálisan egyenrangú helyzetben van, nincs lenn és fenn, nincs uralkodó és alattvaló, nincs középpont, csak szempont; bármely tetszőlegesen kiválasztott ponthoz viszonyíthatjuk bármely más pont helyzetét: Makó centire olyan távol van Jeruzsálemtől, mint Jeruzsálem Makótól. Használható számításokat az űrkutatások számára, ideértve a műholdas távközlés minden csínját-bínját műsorsugárzástól, mobiltelefontól, dzsipiesztől az internetig, csakis a négydimenziós téridő hipotézisének bekalkulálásával vagyunk képesek végezni. Űrhajózni pedig kell. Tízmilliárd ember életének összehangolása megfelelően fejlett számítástechnika és telekommunikáció nélkül, megfelelően fejlett, koherens világnézeti alapokra épülő valódi demokrácia nélkül ugyanúgy elképzelhetetlen, mint annakidején az emberré válás, az emberi minőségű kultúra, az emberi minőségű közösség kialakulása kézhasználat, kőbalta, tűz, beszéd, tabuk és szolidaritás nélkül.

Az emberré válás kataklizmája

„Az ősellenséggé vált fajtárs elpusztítása és bekebelezése nem csupán aktuális külső-belső inger által motivált cselekvési minta, hanem egyszersmind jövőbe mutató, morálisan felértékelődött cselekmény, később majd felmagasztosult hőstett is.”

A szuperszaporaságnak (minimum) két irányban, kétfelől kellett döntő befolyással lennie emberi minőségünk kialakulásában. Az egyik oldalon (sok más tényezővel együtthatásban) fenekestül felforgatta, átrendezte, újjászervezte társas viszonyainkat és létfenntartó technikáinkat egy olyan mentális mintázat szerint, amelyben a fogalmi tudat, a fogalmi gondolkodás, a fogalmi asszociáció és az így megszerzett tudás társadalmi megosztása, elosztása, közreadása létszükségletté vált. Másfelől pedig összegabalyította territoriális viselkedésünk korábban bevált és tartósan hagyományozott ösztönmintázatát is. Az aktuális ingereken messze túlmutató jövőkép alkotásának és elvonatkoztatásának képessége – az egyre gyakoribbá váló, mondhatni állandósult túlszaporodási kirajzások kényszerének stresszhalmozó pszichikai csomagjával párosulva – merőben új túlélési stratégiát alakított ki és követelt meg, amely szerint az ősellenséggé vált fajtárs elpusztítása és bekebelezése nem csupán aktuális külső-belső inger által motivált cselekvési minta, hanem egyszersmind jövőbe mutató, morálisan felértékelődött cselekmény, későbbi társadalmakban majd mítosszá, mitológiává magasztosult hőstett is.

A fajtárs elpusztításának tilalma, mint genetikailag programozott gátlás – az emberszabásúak viselkedésének tanúsága szerint is – már valamikor történetünk prehumán korszakában feltöredezhetett, ezt nem tekinthetjük valamiféle határon inneni fejleménynek. Azt a beidegződést viszont, hogy közvetlen ok és aktuális inger nélkül is tervezzük a fajtárs elpusztítását, mert pusztulnia kell, ha ellenséggé vált, vagy mi annak tartjuk, tehát a késztetést, mely szerint békében is készülnünk kell a háborúra, már csak olyan külső, tanult törvény szülheti és erősítheti meg bennünk, amely a belátáson, az előrelátáson, múlt, jelen és jövő képzetének együttlátásán alapul. Ennek előfeltétele pedig a legfejlettebb fogalmi gondolkodás, tehát egy speciálisan humán típusú mentális képesség.

A harc során életben hagyott ellenséged bármikor gyilkosoddá válhat. Előre látható, hogy életben hagyott fia bármikor fiad gyilkosává válhat. Életben hagyott unokája bármikor unokád gyilkosává válhat. Életben hagyott írmagja bármikor írmagod gyilkosává válhat. Az objektumot a szubjektumtól, a konkrétat az elvonttól, az aktuálist az időtlentől megkülönböztetni képes emberi elme létfontosságú teljesítménye az előrelátás és a megelőzés.

A véges darwini univerzum végső határa

„Tízmilliárd ember életstruktúrájának összehangolása elkerülhetetlen, de megfelelően fejlett, koherens világnézeti alapokon épülő, valódi demokrácia nélkül megvalósíthatatlan feladat.”

Világosan kell látnunk, hogy fajunk története során a kezdetektől (ha beszélhetünk ilyenről egy végeláthatatlan folyamatban) minden kultúra, minden civilizáció, minden ideológia számára egyetlen végső kérdés létezett a legutolsó időkig: hódítani vagy behódolni. A törzsi szerveződések idején, az örökösen egymást pusztító nemzetségi társadalmak idején, a nagyüzemi módszerekkel mészároló impériumok idején, a sorszámozott világháborúk, az örökös világégéssel fenyegető szuperhatalmak idején bármelyik domináns erő külön-külön megvalósíthatta (úgy-ahogy) a maga külön túlélési külön programjának külön kultúráját, külön civilizációját, külön vallását, külön ideológiáját, most azonban a közös túlélésnek olyan világprojektje elé terelődtünk, amelynek teljesítése az eddigi kaotikus széttagoltságban (karddal-pallóssal diktált látszategységben) elképzelhetetlen. Újabb impérium, újabb világhódítás: nonszensz. Újabb gyarmati behódolás: nonszensz. A történelem nem tervezett hozadéka: ezen a szinten már csak a kölcsönös érdekeken alapuló globális együttműködésnek, a globális szolidaritásnak lehet esélye a túlélésre.

Az ismeretterjesztő televízióműsorok egyik nagy úttörőjeként elismert Sir David Frederic Attenborough, a BBC egykori programigazgatója nemrégiben úgy nyilatkozott a Radio Timesnak, hogy a természetes szelekciónak az ember számára vége, megállt, és immár kulturális szinten folyik az evolúció. A brit természettudós szerint ugyanis az evolúció fő motorja a természetes szelekció, s ha az megszűnik, akkor az evolúció is megáll. "Megállítottuk a természetes szelekciót azzal, hogy a megszületett csecsemők 95-99 százalékát életben tudjuk tartani." A modern orvostudománynak köszönhetően ma már valóban kicsi a csecsemőhalandóság. Sokan azonban attól tartanak, hogy így nem szelektálódnak ki bizonyos betegségeket okozó gének, és ennek következtében romlik az emberiség genetikai állománya. A természetes szelekció megállítását ugyanakkor Attenborough nem tartja nagy problémának, mert szerinte az evolúció kulturális szinten folyik tovább azzal, hogy a felhalmozódott tudás gyorsabb és hatékonyabb formában adódik át a következő generációnak. Attenborough januárban szintén a Radio Timesnak adott interjújában a Föld pestisének nevezte az embert. Akkor azt mondta, hogy korlátozni kell az emberi populáció növekedését, különben teljesen tönkretesszük a bolygót. (Forrás: Origo 2013. 09. 10.)

Attenborough bízvást kitérhetett volna arra is, hogy a korábban menthetetlen, mert életképtelennek született csecsemők egyre növekvő számú megmentése okozhatja a természetes kiválasztás (Darwin sohasem beszélt kiválasztódásról, csak a bibliamagyarázói) halálát az ember számára, szelekciónk már akkor megbukott, amikor nem csupán a domináns hímek párosodhattak, hanem az egész populáció keresztül-kasul, és ahol mégis, ott nem feltétlenül a túlélés számára legelőnyösebb tulajdonságok garantálták a dominanciát, hanem például a kutyabőr. Ráadásul ma már tudjuk, hogy a fajok kialakulásában a szelekción kívül más tényerők is fontos szerepet játszanak, például a környezethez való megfelelő alkalmazkodás képessége, ahogy azt Lamarc oly bölcsen feltételezte és vallotta, vagy a genetikai mutációk, amelyek igen gyors változásokat képesek létrehozni a lassú léptű evolúcióval szemben, és ha máshonnan nem, hát Darwin kedvenc iskolapéldájából, a lótenyésztésből is tudjuk, hogy nem csupán a magunkkal hozott, hanem a szerzett tulajdonságok is öröklődnek, ez a legfőbb jelentősége a tenyészésben a versenyeztetésnek, illetve az ezzel járó tréningezésnek, képességfejlesztésnek.

De még inkább kitérhetett volna Attengborough arra, hogy a kultúrák között viszont továbbra is lankadatlanul folyik az élet-halál küzdelem, a természetes kiválasztás és a keveredés etnikumok, nemzetek, földrészek, vallások, miegyebek között, miközben egységesen és elkerülhetetlenül haladunk egy globális, és ezért elképzelhetetlenül bonyolult mintázatú kultúra kialakulása felé. Bizony, a kultúra, amelybe beleszületünk, amelybe beleéljük magunkat, amelyet művelünk és amelyet továbbadunk, valamilyen mértékig, de egészen biztosan beleíródik génállományunkba, már csak ezért sem lehet mindegy, túl az egzisztenciánkon, hogy hogyan érzünk, hogyan élünk, mit gondolunk és mit cselekszünk. Ezen múlik a jövőnk, az evolúciónk; a kultúránkon múlik, hogy idő haladtával jobbak leszünk-e, vagy csak civilizáltabbak. Vagy esetleg még az sem. Úgyhogy a helyzet sokkal-sokkal bonyolultabb annál, mint amit A fajok eredetét szentírásként értelmező evolucionisták hirdetnek és hinni szeretnének.

Igen, végre már látnunk kell: tízmilliárd ember életstruktúrájának összehangolása elkerülhetetlen, de megfelelően fejlett, koherens világnézeti alapokon épülő, valódi demokrácia nélkül megvalósíthatatlan feladat. Mint ahogy az idők folyamán Euklidészt is kinőttük, Kopernikuszt is kinőttük, mára már Darwint is kinőttük. Univerzuma másfél évszázad alatt szűkössé vált. A jövő társadalmának kimunkálásához nem adhat koherens világnézeti alapokat az „önző gén” víziója, mi szerint a csúcson az emberi faj egyedülálló tökéletességben pompázik, egy rendbe sorolva ugyan más főemlősökkel, „akiknek” majdnem sikerült átbújniuk a tű fokán, de aztán valamiért mégis ott maradtak egy láthatatlan határon túl, alattuk az emlősök, a madarak, a hüllők, a kétéltűek és így tovább lefelé, egészen az egysejtűekig és a sejt előtti lényekig, amelyeknek nyílt végű befektetésében a Teremtő mind-mind esélyt adott az emberré váláshoz, de rosszul tőzsdéztek, versenyfutásukban a Trón felé valahol mindannyian bűnösen eltévelyedtek, lettek, amik lettek: alsórendűek, és nem maradt más szerepük, mint hogy a kiválasztott istenarcú uralkodó faj szükségleteit fedezzék éltükben és holtukban, közvetve vagy közvetlenül, mert a nyerő mindent visz. („Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket, és monda nekik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszómászó mindenféle állatokon.”)

A törzsfejlődés piramis elvű, Isten trónja felé vezető, lépcsőzetes darwini táblázata, amely egyben a feudális rendi hierarchia, végső soron a zsidó-keresztény világkép piramis-mintázata, minden zsenialitása ellenére is csak addig tarthatja fenn egy Mengyelejev-féle periódusos rendszer csalhatatlanságának illúzióját, amíg rozoga bárkáinkon ki nem kell merészkednünk már megint újabb tengerekre. Márpedig a globális problémák megoldásának kényszere elkerülhetetlenül rákényszerít bennünket, egyazon óceán szuverén személyiséggel áldott-büntetett cseppjeit, az egyenrangú különbözők globális szolidaritásán alapuló globális társadalmi berendezkedésre. Az agyunk ősidők óta megvan hozzá. Az angyali üzenet is bennünk pislákol.

Az emberi agy emberi aggyal felfoghatatlan

„Az evolúció törvényei által meghatározott változások sem valami tervezett jövőkép, hanem a kényszerűség hatására mennek végbe, a lehetőségek függvényében. A lehetőség nyilvánvalóan benne volt előzményeinkben, másként képtelenség lett volna azzá válnunk, amik vagyunk. De iszonyatos kényszerítő erőknek kellett realizálniuk az előzményeinkben rejlő lehetőségeket. Teljes képtelenség, hogy őseink külső-belső kényszer nélkül belebonyolódtak volna a modern emberré válás abszurd evolúciós spiráljába.”

Valamennyi faj kialakulása és fennmaradása a kényszer és a lehetőség együttes jelenlétéből adódik. A kényszerű változás krízishelyzetet, szükségállapotot jelent, amelynek feloldására, a viszonylagos stabilitás, a nyugalmi állapot helyreállítására a természet energiakészleteket allokál, mozgósít és emészt fel. Kényszer és lehetőség együttes jelenléte nélkül nincs evolúciós beruházás. Az emberi agy kialakulása emberi aggyal felfoghatatlan méretű evolúciós projekt. Minthogy azonban az evolúció nem haszonállat-tenyésztő, nem tervező biomérnök, nem piacorientált dizájner, nem jövőbe látó futurológus, közgazdász vagy ökológus, hanem személyiséggel, öntudattal, szabad akarattal nem rendelkező természeti folyamat, a törvényei által meghatározott változások sem valami tervezett jövőkép, hanem a kényszerűség hatására mennek végbe, a lehetőségek függvényében. A lehetőség nyilvánvalóan benne volt előzményeinkben, másként képtelenség lett volna azzá válnunk, amik vagyunk. De iszonyatos kényszerítő erőknek kellett realizálniuk az előzményeinkben rejlő lehetőségeket. Teljes képtelenség, hogy előzményeink külső-belső kényszer nélkül belebonyolódtak volna a modern emberré válás abszurd evolúciós spiráljába. Ha valaki a sors kegyelméből egy feltételezett paradicsom kényeztető komfortkínálatába születik bele, amelybe genetikailag beleszokik és ahol családjával, hordájával tobzódik a bőségben, majd bolond lesz csukcsföldi jégkunyhóról, mínusz hetven fokos hidegekről, európai rabszolgasorsról, barbarizmusról, vandalizmusról, karóba húzásokról, kerékbe törésekről, inkvizícióról, boszorkányégetésekről, pogromokról, holokausztról, indonéziai fejvadászatról, észak-amerikai skalpolásokról, maja emberáldozatokról, az egész földkerekségre kiterjedő testi és lelki csonkolásokról, emberevésről, istenevésről álmodozni, sőt útnak is eredni Afrikából morbid álmai után, hanem marad szép nyugodtan a fenekén, a maga istenadta territóriumán. Normális körülmények között minden faj megőrzi kiegyensúlyozott, genetikailag rögzített nyugalmi állapotát, konzervatív életvitelét, amíg valami erő változásra, változtatásra nem kényszeríti. Abnormális körülmények között viszont bármi megtörténhet.

Az ember jött le a fáról, vagy a majom ment fel?

Az élettelen természet törvényei nem a bonyolultabbá válás, hanem az egyszerűsödés irányába mutatnak: a hegyek lepusztulnak, a vegyületek lebomlanak, az atomokon belül is érvényesül az energiaminimumra való törekvés, a radioaktív elemek feleződnek, hosszabb-rövideb idő alatt minden elem feleződik, amíg csak a minimumhoz nem ér, a folyók pedig nem vágynak a fellegekbe, völgyet keres a patak, nem a magas dombot. (Fene látott szűrdolmányon apró ezüstgombot.) Az élet azonban él, és élni akar: az életet más törvények, más erők másképpen működtetik, mint a puszta anyagot, noha anyagi körülmények között természetesen harmonikus együttműködésre kényszerülve az anyag törvényeivel is.

A Darwint követő kánon szerint az emberré válás folyamata azzal kezdődött, hogy ősünk valamilyen oknál fogva Afrika őserdeiben valahány millió évvel ezelőtt lejött a fáról, és gerincét kiegyenesítve rátért vagy rákényszerült a szavannai életmódra. Ám a Darwint követő kánonból az is kijön, hogy ősünk korábbi ősei földön futkározó apró rágcsálókként vagy rovarevőkként szaporodtak el a dinoszauruszok vesztét okozó természeti katasztrófa után. A Cold Spring Harbor Laboratory neurobiológiai kutatásai szerint például a mostani patkányokról kijelenthető, hogy az emberekhez hasonlóan gondolkodnak, az információk feldolgozásában és a döntéshozatalban ugyanolyan jók, mint mi vagyunk. Megfigyeléseikből azt a következtetést vonták le, hogy ugyanazon evolúciós folyamat, amely lehetővé teszi az összetett döntéshozást, működhet a patkányoknál és az embereknél is.

Genetikai megközelítéssel ugyanebben a kérdésben teljesen ellenkező eredményre jutottak az Edinborough-i Egyetem kutatói. Összehasonlították az emberi genomot tizenegy más faj genetikai állományával, közöttük az egérével, a patkányéval, a gorilláéval és a csimpánzéval, a legfontosabb különbségeket keresve. Kimutatásaik szerint az miR-941 gén, amely csak az emberben lelhető fel, sem legközelebbi rokonunkban, a csimpánzban, sem más főemlősökben nincs jelen, valamikor 1-6 millió évvel ezelőtt jelent meg, miután az emberi faj evolúciója elvált a többi emberszabásúétól. A gén a magasabb rendű agyműködés két területére hat meghatározóan: a döntéshozatalra és a nyelvi képességekre. Felfedezői szerint ez a molekula a semmiből bukkant fel éppen akkor, amikor fajunk olyan drámai változásokon ment keresztül, mint a felegyenesedés, a hosszabb élettartam, a kommunikáció és az eszközhasználat elsajátítása.

Az evolúció útjai valóban rögösek és kifürkészhetetlenek. Hihetünk akár az emberré válás darwini útjában is. De mi okunk van jobban hinni abban, hogy az ember útja levált a főemlősök közös útjáról, és felegyenesedve elkezdtünk őrült iramban Homóvá válni, miközben az odahagyott emberszabású ős maradt a fákon úgy, ahogyan volt, (szemünkben) lényegtelen változásokkal, mint abban hinni, hogy cickány korunk óta jártuk a magunk útját a földön, alkalmazkodva a változó környezeti kihívásokhoz, és nem mi váltunk le fajrokonainkról, hanem fordítva, ők rólunk, mert olyan ökológiai feltételek közé kerültek, amelyek nem kényszerítették ugyan a hozzánk hasonlatos változásokra, viszont fel kellett mászniuk a fára? (Makó centire olyan távol van Jeruzsálemtől, mint Jeruzsálem Makótól.)

Nyilván lehet érveket felsorolni pro és kontra, de a kérdést természetesen nem itt és most kell eldönteni. Csupán példázni szerettem volna, hogy ha már számtalanszor visszahullottunk egy sziklafalról, érdemes lehet egy kicsit hátrább vonulni, messzebbről, más szögből is szemügyre venni azt a meredélyt, hátha felfedezünk rajta olyan repedéseket, kiszögelléseket, kapaszkodókat is, amelyeket korábban a monomániás erőlködés miatt észre sem vettünk, noha kiverhették volna a szemünket. Ha merjük nyitva tartani. De hát ki akarhatja kiveretni a saját szemét? Egy azonban biztosra vehető: az ember típusú, több utódszintes családmodell, ahogy majd lentebb látni fogjuk, teljesen alkalmatlan a lombországi fennmaradásra. Az ember ősének földhöz ragadtan kellett otthont találnia a Földön. (Esetleg némi vízparti kitérővel.)

Minden ember koraszülött

„Ismereteink alapján okunk van feltételezni, hogy a mi fajunk utódnevelő szociális rendszerének bonyolultsága, fejlett intelligenciánkkal összhangban, már az erectusi, sőt az azt megelőző időkben is sokszorosan meghaladta valamennyi vetélytársunkét. És persze ugyanez az intelligencia tett bennünket mindennél alkalmasabbá a vadászaton túl a hadviselésre, alkalmasint a fajtárs professzionális elpusztítására is, ami szintén a megélhetést szolgálta, akár még Arisztotelész filozófiájában, sőt később is, szinte napjainkig.”

Az emlősök között legkészebben alighanem a gnúk és a hozzá hasonló szavannai lények kicsinyei érkeznek: perceken belül képesek lábra állni, miután kipottyantak, három hónap után már menetkészek, tiltott serkentők nélkül is nyolc másodperc alatt futják a százat, vonulhatnak együtt a csordával. Születés dolgában hasonló adottságokkal áldottak az ékfejű kiscsikók is, akik, mint a patások általában, világra jöttükkor még meg is könnyítik anyjuk dolgát azzal, hogy két mellső lábukat előre nyújtva mintegy megvezetik magukat a szülőjárat felé. Egy asszonyi medencének azonban roppant mértékben kell kitágulnia, hogy utat nyisson az érkezőnek, akinek amúgy még legalább két-három évet benn kellene töltenie ahhoz, hogy születésekor relatíve annyit tudjon az emberségről, mint amennyit a csikó a lóságról, a gnúborjú a gnúságról. Nincs választása egy anyának, meg kell szülnie életképtelen nagyfejű csöppségeit addig, ameddig még egyáltalán szülhetőek. Aztán pedig gondoskodni a fennmaradásukról, ahogy lehet. Ha nincs inkubátor, akkor legyen valami más. Ahogy lehet. Az esély: mint ahogyan a gnú születése órájától képes futni, az ember születése órájától képes tanulni. Vagy talán már azt megelőzően is. Sokat. Létfeltétellé vált bonyolult kultúránkat nem örökölhetjük génbe írt mintázatként, rengeteget kell tanulnunk, nagyon korán kell kezdenünk, és nagyon alkalmasnak kell lennünk a tanulásra. Nagyon nagyfejűnek kell lennünk hozzá.

Az előember porontyainak korabeli inkubátora: az emberi típusú, emberi jövőbe mutató szociális átszerveződés és együttműködés. Darwin kedvenc példája szerint a földönfutó strucc repülő előzményének futni és rúgni kellett tanulnia, hogy fennmaradjon, túlteljesítve önmagát. A mi előzményünknek emberi ígéretű kultúrában kellett szocializálódnia. A struccnak lábbal kell bírnia, nekünk aggyal, koponyával. Intelligenciával. És minden korábbit felülmúló szociális készségekkel. Mert hiszen tudjuk, hogy (a mi mércénk szerint) legfejlettebb más lények: a főemlősök, kivált az emberszabásúak, valamint a legendás intelligenciájú delfinek és elefántok, de még a kutyafélék és egyéb emlősök is elképesztően bonyolult utódnevelő szociális rendszert alakítottak ki, amelynek nagy részét sikerült már ösztöneikben is rögzíteniük, részint pedig születésük után holtig tartó tanulással sajátítanak el, de nekünk az mind kevés lenne a megélhetéshez és az önvédelemhez. Ismereteink alapján okunk van feltételezni, hogy a mi fajunk utódnevelő szociális rendszerének bonyolultsága, fejlett intelligenciánkkal összhangban, már az erectusi, sőt az azt megelőző időkben is sokszorosan meghaladta valamennyi vetélytársunkét. És persze ugyanez az intelligencia tett bennünket mindennél alkalmasabbá a vadászaton túl a hadviselésre, alkalmasint a fajtárs professzionális elpusztítására is, ami szintén a megélhetést szolgálta, akár még Arisztotelész filozófiájában, sőt később is, szinte napjainkig.

Az emberi testvériség a legnagyobb és legkockázatosabb evolúciós projekt

A totális élettörvény fajspecifikus végrehajtási utasítása számunkra biológiailag is determinált: az ember az egyetlen emlősállat, amely világra hozza a következő generációt, mielőtt az előzőt leválasztja magáról és kiengedi közvetlen gondoskodása alól. A következmény: felfoghatatlanul bonyolult, az ösztönöket egyre tágabb körben és egyre mélyebbre visszaszorító, a fogalmi tudat, a civilizáció és a kultúra külső eszközeivel létrehozott és kontrollált szociális viszonyrendszer, amelynek elsajátításához minden előzményt sokszorosan meghaladó intellektuális képességekre, következésképpen ennek megfelelő agyméretre és tanulási időre van szükségünk. Ezért aztán, mert a szülő nő medencéje nem tágulhat a végtelenségig, az állatvilág utódaihoz képest nagyon gyámoltalan, különös gyámolításra szoruló koraszülöttként kell a világra jönnünk, hogy rohamos növekedésnek indult ufófejünk még idejében átjuthasson a természet által behatárolt szülőjáratokon. Megváltozik a szexualitás szerepe, megbolydul a fajfenntartás törvényének évmilliárdos bioritmusa, anyánk nem várhat sem a párzással, sem a következő fogantatással, addig, amíg az előző kölykét leválaszthatja magáról, mint az állatok, mert akkor kipusztulna a faj. Több generációs fészekaljba csöppenünk, ahol az egyedek egyszerre testvérei és ellenségei egymásnak, de a rangsorvitát, a túlélés kérdését nem döntheti el a „győzzön az erősebb” játékszabálya, mert a családba később érkező újszülött mindig gyengébb és kiszolgáltatottabb, akkor is, ha genetikai adottságai szerint életképesebb. Született Káin létünkre is meg kell tanulnunk az ábeli tabuk törvényét. Ha nem is Ádámtól, de van kitől örökölnünk hozzá a képességet, hiszen Éva anyánknak intellektuálisan és ösztönösen egyaránt képesnek kell lennie különbséget tenni az ivadékai között, miközben mindegyikkel változatlanul azonosulnia kell. Ez aztán kötelező génmódosító inspirációt ad az agy további növekedéséhez, még összetettebbé válik a családi szerkezet, az utódgondozás még bonyolultabb csoportkapcsolatokat és játékszabályokat követel meg, amelyek leképezéséhez és követéséhez még nagyobb agykapacitásra van szükségünk, amin csak a megszerzett kollektív tudás folyamatosan fejlődő kulturális, külső hagyományozása segíthet, további kapacitás- és méretnövekedést követelve meg agyunktól.

Ambivalens kollektív tudatalatti

Sigmund Freud arra tanít bennünket, hogy az állandósult személyiségi problémák gyökerét a személy múltjában: gyermek-, esetleg csecsemőkorában kell keresnünk. Régen átélt események, amelyekkel nem tudunk szembenézni, mert talán soha nem is tudatosultak bennünk, s így söpörtük pszichénk tudattalan tartományába, ott a mélyben, alattomban nyomorítják lelki alkatunkat.

Carl Gustav Jung arra tanít bennünket, hogy nem csupán az egyénnek, de a közösségnek, a társadalomnak, sőt, az egész emberiségnek is megvan a maga – közös, kollektív – tudatalattija. Ezt a kollektív tudatalattit azok a minden társadalomban mindenkor és mindenhol jelen levő, az egyén számára szimbólumokban, képekben megjelenő alapeszmék képviselik, amelyeket ő archetípusoknak nevezett. Ha hinni lehet Jungnak, ezeknek az alapeszméknek a megsértése, akár szándékosan, akár öntudatlanul, súlyos következményekkel, mondhatni isteni megtorlással jár. Jung példatárában nem szerepel, de bizton állíthatjuk: a család is archetípus. Igaz: ambivalens archetípus, mint maga az ember. Az almafa törvényének megfelelni a magunk módján: morális létminimum. Ahogy Madách mondatja az ő ambivalens Luciferével az ő ambivalens Ádámjának: „A család s tulajdon lesz a világnak kettes mozgatója, melytől minden kéj s kín születni fog. És e két eszme nő majd szüntelen, amíg belőle hon lesz és ipar, szülője minden nagynak és nemesnek, és felfalója önnön gyermekének”. Épp elég okunk van analízisbe venni Ádámot és Évát, Káint és Ábelt – kollektív tudatunkat és tudatalattinkat…

A szeretet nem humanitás, a humanitás nem szeretet

„A szeretetet nem lehet törvényben előírni, a szeretet nem azonos a szolidaritással, nem azonos az emberi méltóság, az emberi jogok elismerésével és tiszteletben tartásával. A szeretet magánügy, a humanitás közügy, sérthetetlen és totális alapkövetelmény.”

Igazuk lehet-e azoknak, akik rokonítják az európai típusú civilizáció jelenlegi helyzetét a római impérium bukása előtti morális állapotokkal, azzal a különbséggel, hogy akkor „csupán” egy birodalom morális kilátástalanságáról volt szó, amelynek helyét a történelem betölthette más morális válságok magvait magában hordozó birodalmakkal, most pedig az egész, a lecserélhetetlen emberiség jövője a tét, globálisan? Igazuk lehet-e azoknak, akik korunkra is érvényesnek tartják Madách szavait: „Hiába mind, a régi istenekben nincsen már hited, kövekké dermedeztek, elporladnak s új istent nem találsz, mely a salakból újra felemelne”? Kellenek-e nekünk istenek, vagy képesek vagyunk önmagunkban megtalálni a törvényt, mely igazodni magára mutat? Egyáltalán: léteznek-e, léteztek-e valaha is istenek, léteztek-e valaha is valódi morális kapaszkodók, vagy minden törvény, amelyet nem a természettudományos visszaigazolások hitelesítenek, merő illúzió, önámítás?

A bibliai szeretettörvény hitelét a modern kor aktuális sztártudománya, a genetika fogja megmenteni és visszaadni a világ számára – ha hinni lehet Spencer Wells népességgenetikusnak. Az alapkoncepció abból a felismerésből adódik, hogy az átörökítés folyamatában a férfiak örökítőanyagát hordozó Y kromoszómák az egyes szakaszaikon bekövetkezett véletlenszerű változásokat, a mutációkat is hűen továbbadják, és ezek az átörökített mutációs jegyek kétséget kizáróan bizonyítják a hordozóik között fennálló rokonságot. Tehát ha ugyanazt az elváltozást kimutatjuk Dzsingisz kán és tizenhatmillió ma élő ázsiai férfi kromoszómáin, akkor az a tizenhatmillió férfi egytől egyig bízvást tekintheti magát Dzsingisz kán egyenes ági leszármazottjának. Ha pedig az egész földkerekségre kiterjedő genetikai vizsgálat képes kimutatni egy olyan kromoszóma-elváltozást, amely minden ma élő férfi génjeiben ugyanazon a szakaszon ugyanott és ugyanúgy megtalálható, bizonyosak lehetünk abban, hogy mi, macsók valamennyien egy ősapától, a genetikai Ádámtól származunk.

Futó pillantásra látszik csak ártatlannak és veszélytelennek, hogy a testvériség, a felebarátiság, a kölcsönös felelősség normarendszerét genetikai bizonyítékokkal kívánjuk megalapozni. Amikor egy közösen örökölt génmutációra hivatkozva állítjuk azt, hogy az egész földkerekségen szeretnünk kell egymást, mert bibliai és genetikai értelemben egyaránt testvérek vagyunk, akkor – minden jó szándékunk ellenére – valójában megint csak a faji megkülönböztetés, a fajelmélet gyökereit birizgáljuk.

Ha azt mondjuk: nem szabad bántanunk a csimpánzokat, kiváltképp pedig a bonobókat, mert géntérképeink alig több mint egy százalékban térnek el egymástól, vagy még annyiban sem, akkor az nagyon humánusan hangzik, de ebből a logikából kimondatlanul egyszersmind az is következik, hogy a tabu alapja a fajrokonság foka. Így viszont egy önkényesen megválasztott százalékon felüli genetikai eltérés esetén már semmiféle lényt nem kell közeli fajrokonnak tartanunk, tehát nyugodtan láthatjuk – mondjuk, akár a delfinekben is – a prédaállatot.

Ha közös ősünkre hivatkozva állítjuk azt, hogy rasszra való tekintet nélkül szeretnünk kell egymást, mert valójában testvérek vagyunk, akkor az nagyon humánusan hangzik, de kimondatlanul egyszersmind azt is állítjuk, hogy akivel nincs közös felmenőnk, aki nem testvérünk, az nem tarthat jogos igényt a szeretetünkre, sőt bízvást tekinthetjük akár ellenségünknek, bízvást tekinthetjük akár prédaállatnak is.

Ha történetesen élnének még Neander-völgyiek, akikről a genetika tudománya hol bebizonyítja, hol cáfolja, hogy nem voltak vér a vérünkből, mi a tápláléklánc csúcsán minden lelkiismeret-furdalás nélkül, ártatlan boci szemekkel gyilkolhatnánk őket halomra, aktuális érdekeink szerint, miként azt feltételezhetően tettük annakidején nagyon is természetesen, maximum az állatvédők ágálhatnának, mint a csimpánzokért, a bonobókért, a bálnákért vagy a delfinekért. És ugyanez lehetne érvényes a Darwin által oly igen megvetett csimbókos hajú tűzföldi bennszülötteire, csakúgy, mint a zulukafferekre, a pigmeusokra, a melanézokra, a polinézokra, az indonézokra, a szingalézokra, az asztronézokra, bárki lényre földön és égen, ha ne adj’ Isten bebizonyosodna róluk, hogy genomjuk nagyobb eltérést mutat, mint ami a genetikai testvériség vagy bármely Szövetség kánonjában meg van írva. De hát hál’ Istennek a testvériség érzése nem vérségi kérdés, nem is genetikai adatbázison múlik, hanem az együvé tartozás tudatán és vállalásán. („Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És kinyújtva kezét tanítványai felé, ezt mondta: „Íme! Az én anyám és az én testvéreim!”) Sőt! Etológusok, akár humánetológusok is, igazolhatják, hogy kirajzás, elszakadás után a közeli vérrokonok bestiálisabb ellenségekké válnak, mint ha távoli idegenek volnának.

Sem a csimpánzokat, sem a bonobókat, sem a delfineket, sem állatokat, sem az embereket, sem a fehéreket, sem a feketéket, sem a sárgákat, sem a vörösöket, sem a cigányokat, sem a zsidókat, sem a férfiakat, sem a nőket, sem a világosokat, sem a világtalanokat, sem az alkotókat, sem a felkötőket, sem az elnököket, sem az ülnököket, sem az álnokokat, sem a hívatlanokat, sem az elhivatottakat, sem a kiválasztottakat, sem a kivetetteket nem a megismert géntérkép alapján kell szeretni. Egyáltalán nem kell szeretni. Nem azért szeretünk, mert szúrós tekintetet érzünk a hátunk közepén; azért szeretünk, mert szeretni jó, és megvan rá a képességünk. Azért szeretünk, mert igényünk van rá. Akinek van, amennyi van. Valamennyi mindenkinek van. Szeretni azért szeretünk, mert jó érzés, hogy többé válunk általa, gazdagabbak leszünk, jobb lesz a közérzetünk, tetszőbb lesz körülöttünk a világ, amelyet így aztán még jobban szerethetünk, és jobban szerethetjük benne magunkat is. A valódi együvé tartozás atavisztikus élménye és igénye eredendőbb bármely közös ősnél és fölötte áll minden vérvonalnak.

A testvériség eszménye, a felebarátiság eszménye vérségi eszmény, törzsi eszmény, miképpen Mózes valamennyi törvénye vérségi törvény. Nem értelmezhető, nem terjeszthető ki hat-nyolc-tízmilliárd, több tízezer éve külön élő, elidegenedett emberre. Ha minden a miénk, semmi sem igazán a miénk. Ha mindenki a felebarátom, senki sem igazán a felebarátom. Ha mindenki a testvérem, senki sem igazán a testvérem. Ha mindenki hős, senki sem igazán hős. Ha mindenki felelős, senki sem igazán felelős.

A szeretetet nem lehet törvényben előírni, a szeretet nem azonos a szolidaritással, nem azonos az emberi méltóság, az emberi és állati jogok elismerésével és tiszteletben tartásával. A szeretet magánügy, a humanitás közügy, sérthetetlen és totális társadalmi alapkövetelmény.

Épülhet-e valódi demokrácia bármiféle hierarchiára?

„Nem volna nekem semmi bajom, sem katolicizmussal, sem protestantizmussal, sem materializmussal, sem idealizmussal, sem buddhizmussal, sem hinduizmussal, sem dogmatizmussal, sem akadémizmussal, sem fundamentalizmussal, sem neologizmussal, sem darwinizmussal, sem kreacionizmussal, sem finalizmussal, sem szkepticizmussal, de még talán a sátánizmussal sem, ha bármelyiknél azt látnám, hogy komplex és koherens erkölcsi világképet, morálisan alátámasztott megoldó képletet kínál a jövőnkre, az egész emberi nem, az egész emberi faj számára, és nem csupán a híveket traktálja féligazságaival.”

Újonnan szerzett tudásunk nagy részét még egy-egy diszciplínán belül sem előre kijelölt, eleve fenntartott helyen raktározzuk el és kezeljük valami jól szerkesztett könyvtárrendszerben. Az új tudásnak helyet kell szorítania a maga számára, átmeneti torlódást, rendetlenséget, rendezetlenséget generálva. A régi tudás makacsul ellenáll bennünk, köti magát nehezen megszerzett pozícióihoz, hajlamosak vagyunk ragaszkodni a biztonság illúziójához, amelyet a bevett hagyományok kapaszkodóinak tulajdonítunk. Ebben áll a konzervativizmus igazsága, szerepe és ereje. Ha volna előre fenntartott helye az új tudásnak, mint egy még felfedezetlen elemnek a Mengyelejev-féle periódusos rendszerben, akkor a tudás nagy kerek sajtjában százszor, ezerszer, milliószor több volna a lyuk, mint a sajt. A felgyülemlő tudás nem más, mint egyre csak dagadó, rossz esetben dilemmákba torkolló problémahalmaz. Minden megoldott probléma újabb és újabb problémahalmazt generál. Átlátni és rendet rakni az adott korszakig megszerzett tudásunk, téziseink és hipotéziseink rendszerezetlenné vált, kusza halmazában, a filozófia dolga. Volna. Amíg a probléma nem válik dilemmává. A problémáknak van megoldásuk, a dilemmáknak nincs. Ebben áll a veszélyük. A dilemma végkimenetele ezért mindig tragédia. Ha már odáig jutottunk, megoldani nem lehet. A dilemma megoldása a prevenció. A jövőbe látás. Szabadon. Ebben áll a szabadelvűség igazsága, szerepe és ereje. Ahogy sorsunk alakulásában a kultúra egyre inkább átvenni kényszerül az evolúció szerepét, úgy van egyre nagyobb szükségünk és kényszerünk elsajátítani a jövőbe látás, a tudatos tervezés, a belátáson alapuló törvényhozás és törvénytisztelet képességét. Nietzsche szerint „A tudomány talajáról a tudomány problémáját felismerni nem lehet.” Tegyük gyorsan hozzá: a filozófiának, a tudományok tudományának a problémáját sem lehet felismerni a filozófia talajáról. Ahhoz valami más kell. Ha egyáltalán lehetséges. Talán egy tányér paprikás krumpli a terített vacsoraasztalon…

Idejében felismerni, megismerni, megtanulni, megérteni, elfogadni az almafa törvényének emberi, fajspecifikus végrehajtási utasítását ugyanolyan létkérdése századunknak, mint közös megoldást találni a várható népességnövekedés ökológiai feltételeinek harmonizálására, kialakítani a környezetkímélő energiaforrások felhasználásának világrendszerét, megállítani, kezelni, gyógyítani a klímaváltozás okozta környezeti ártalmakat, megvalósítani a Föld valamennyi országára érvényes jogharmonizációt, kiépíteni a Föld teljes népességét lefedő szociális védőhálórendszert, megteremteni az egész világ biztonságát garantáló katonai erőegyensúlyt, megtanulni értő módon, hatékonyan kezelni az állati múltunk torzult örökségeként minduntalan előtörő rangsor- és territoriális ösztönök, idegengyűlölet, rasszizmus, vandalizmus kollektív dühkitöréseit, kialakítani a nemzetgazdaságok kölcsönös érdekeken alapuló önellenőrző és önkorrekciós rendszerét, megtalálni a világméretű járványveszély kordában tartásának technikáit, és még sorolhatnánk hosszan…

Nem volna nekem semmi bajom, sem katolicizmussal, sem protestantizmussal, sem materializmussal, sem idealizmussal, sem buddhizmussal, sem hinduizmussal, sem dogmatizmussal, sem akadémizmussal, sem fundamentalizmussal, sem neologizmussal, sem sem darwinizmussal, sem kreacionizmussal, sem finalizmussal, sem szkepticizmussal, de még talán a sátánizmussal sem, ha bármelyiknél azt látnám, hogy komplex és koherens erkölcsi világképet, morálisan alátámasztott megoldó képletet kínál a jövőnkre, az egész emberi nem, az egész emberi faj számára, és nem csupán a híveket traktálja féligazságaival.

Milyen erkölcsi világkép, milyen demokrácia képe kapcsolható szervesen és következésszerűen ahhoz a tudományos meggyőződéshez, hogy a természet dolgait, s benne az ember dolgait a kezdetektől a végig, kizárólag az önző gén, a túlélés törvénye, az alkalmasabb magasabbrendűségének törvénye irányítja?

Milyen erkölcsi világkép, milyen demokrácia képe kapcsolható szervesen és következésszerűen ahhoz a vallásos meggyőződéshez, hogy a siralomvölgy közös sors, de az üdvözülés, vagy bármiféle végső beteljesedés nem mindannyiunké, hanem csakis a kegyelemben részesülő kiválasztottaké lehet?

Milyen erkölcsi világkép, milyen demokrácia képe kapcsolható szervesen és következésszerűen ahhoz a tudományos és vallásos meggyőződéshez, hogy a természetben (földön, égen, mennyben) az evolúció célja és a teremtő akarata egyaránt a hierarchia rendszerében valósul meg, az egyed, a faj, az üzenet önérvényesítése által?

Következhet-e a hierarchia alapeszméjéből valódi demokrácia?

A piramiselvű evolucionista hierarchiarendszerben az azonos rendszertani lépcsőfokra helyezett kategóriák azonos fejlettségi értéket, a különböző lépcsőfokra helyezettek különböző fejlettségi értéket képviselnek. Kivételt csupán az ember képez, aki genetikai meggondolásokból azonos szinten kapott helyet az emberszabású majmokkal, ám ennek ellenére, egy sajátos és rendszertanilag értelmezhetetlen logika következtében mégis a csúcson áll, egymagában, mint a legrátermettebb kiválasztott. A piramiselvű darwini evolucionizmus moralitása semmivel sem áll szilárdabb talajon, mint a szeretet vallásáé, amely kirekeszt, háborúkat indít, rafinált arzenált működtet kínvallatásokra, máglyákat gyújt gondolkodók és boszorkányok alá, és gettófalat von a kiszolgáltatott kisebbség köré.

A piramiselvű keresztény vallás moralitása semmivel sem áll szilárdabb talajon, mint a darwini evolucionizmus moralitása, amelynek jövőképe a „csak egy maradhat a végén” logika jegyében így fest: Az önmagát győztesen kitenyésztő emberi faj négyzetméterről négyzetméterre birtokba veszi bolygóját, annak egészét ökológiai felségterületévé nyilvánítva, és a Föld teljes élővilágát önmagával együtt háziasítva megérkezik hatalma teljébe.

Megvalósítható-e az egész emberiség mindent átfogó, komplex és koherens túlélőprogramja a hierarchia eszméjére alapozva, valódi demokrácia nélkül?

Megvalósítható-e a valódi demokrácia komplex és koherens túlélőprogramja a mindent átfogó szolidaritás rendező elvének tudományos alapvetése és morális alátámasztása nélkül?

Megvalósítható-e a mindent átfogó szolidaritás rendező elvének tudományos alapvetése és morális alátámasztása a bennünk élő, búvópatakként mindannyiunkban újra és újra felszínre törő atavisztikus állati örökség és a totalitásból magunkkal hozott angyali üzenet ellentétének feloldása nélkül?

Egyazon végtelen óceán szuverén személyiséggel áldott-büntetett cseppjei

„A Homo sapiens morális, a Homo sapiens spirituális valamilyen formában mindenhol, mindenkiben teret követel magának, vallástól, tudatos meggyőződéstől, fogalmi tudattól függetlenül. Esetleg annak ellenére. Akkor is, ha nem kap tiszta inspirációt, ha nem kap természetes lehetőséget. Az evolúció folyamatosan teszi a dolgát. Az angyali üzenet is.”

Ez a bölcselkedés nem vádirat az ember ellen, még csak nem is nevelési tanácsadó, nem akar kézikönyvként szolgálni az evolúció emlőiről kényszerűen leváló ember önformálásához, jövőjének a megtervezéshez. Az evolúció továbbra is bennünk él és alakítja fajunkat, nem paktálva, nem alkudozva; nem köt sem szent, sem szentségtelen szövetségeket egyre önteltebb fogalmi tudatunkkal. Legfeljebb mélytudatunk spirituális hírhozói: az álom- és költői képek, metaforák, szimbólumok által jelzi és jellemzi humanizálódó törvényeinek működését vagy üzemzavarait. Mindemellett be kell hódolnunk az emberré válás külső törvényeinek is: képessé kell tennünk kultúránkat és általa önmagunkat, hogy egyre inkább alkalmassá váljunk a tudatos jövőtervezésre, az evolúció természeti törvényeinek és a felismert emberi szükségleteknek összehangolásán alapuló társadalmi modell kialakítására. Ha már egyszer emberi útra tértünk, számolnunk kell a következményekkel: az evolúció teszi ugyan a maga dolgát, de nem fog a természetes kiválasztás semmit elvégezni, ami az emberi elme és lelkiismeret dolga.

A Homo sapiens sapiens csúcsragadozóként birtokba vette a számára adatott territóriumot, ott hatalmaskodik a tápláléklánc elején, ott billeg a piramis csúcsán. Vagy legalábbis odaképzeli magát. Evolúciós történetéről egyre inkább leváló civilizációja során újabb és újabb lökésekben kényszerült változtatgatni magát és környezetét, mindannyiszor addig-addig, míg újra és újra esélytelenné vált a szukcesszív alkalmazkodásra. Számtalan ilyen kataklizmán van már túl. Most is éppen ott tart, mert oda sodródott, oda sodorta magát, hogy ismét ugornia kell az ismeretlenbe, ennek tragikumát éljük át zsigereinkben. Élet-halál kérdésévé vált, hogy képesek leszünk-e átugorni a szocializálódásnak azt az újabb szakadékát, amelyen túl a Homo sapiens sapiens mellett, alatt, előtt, fölött a Homo sapiens morális, a Homo sapiens szociális, a Homo sapiens individuális, a Homo sapiens szakrális, a Homo sapiens rituális, a Homo sapiens kulináris, a Homo sapiens speciális, a Homo sapiens reguláris, a Homo sapiens populáris, a Homo sapiens religionális, a Homo sapiens materiális, a Homo sapiens spirituális, a Homo sapiens zseniális, a Homo sapiens banális, a Homo sapiens genitális, a Homo sapiens szexuális, a Homo sapiens szenzuális, a Homo sapiens vulgáris, a Homo sapiens fenomenális és ki tudná felsorolni, hogy még hányféle Homo sapiens otthonává kell tennünk a világot. Együtt, hétmilliárdnyian. Tízmilliárdnyian.

Ehhez még nagyon sok mindent kell újragondolnunk, nagyon sok mindent kell megtanulnunk, nagyon sok mindent kell befogadnunk abba a nagyra nőtt buksi fejünkbe, önmagunk vállára állva nagyon sok mindent kell máshogy néznünk, máshogy látnunk. Ez bizony krízishelyzet. De hát tudjuk: a természet természetes velejárója, hogy krízishelyzeteket produkál, hol sűrűbben, hol ritkábban, hol tartósat, hol átmenetit, és ezekre a krízishelyzetekre együtt is, egyénileg is reagálnunk kell. Ki emlékszik, ki tudja, hány kataklizmát, hány holokausztot, hány özönvizet, hány végítéletet éltünk már át, hányszor pusztítottak el bennünket természeti erők, hányszor faltak fel bennünket állatok és istenek, hányszor faltuk fel isteneinket, hányszor faltuk már föl önmagunkat, születésünk óta hányszor kellett csaknem a semmiből újrakezdenünk! Most is képesek leszünk, képesnek kell lennünk rá.

Lehet, hogy az önépítési, öntisztulási, önmegvalósítási folyamat nehezen átlátható, de attól még megállíthatatlan. A Homo sapiens morális, a Homo sapiens spirituális valamilyen formában mindenhol, mindenkiben teret követel magának, vallástól, tudatos meggyőződéstől, fogalmi tudattól függetlenül. Esetleg annak ellenére. Akkor is, ha nem kap tiszta inspirációt, ha nem kap természetes lehetőséget. Az evolúció folyamatosan teszi a dolgát. Az angyali üzenet is. Számomra a tiszta inspiráció az a vallásos meggyőződés, hogy mindannyian, egyazon végtelen óceán szuverén személyiséggel áldott-büntetett cseppjei, akik valaha is léteztünk, létezünk és létezni fogunk itt, a folyó innenső oldalán, egy fakultatívnak látszó, de valójában nagyon is kötelező tanulmányi kiránduláson veszünk részt. Nevezhetjük az anyagba zárva eltöltött időt akár a hiánypótló emberré válás önépítő, öntisztító, önmegvalósító gyakorlóóráinak is. Közben bóklászhatunk, bámészkodhatunk, okoskodhatunk, csatázgathatunk, csatangolhatunk, találkozgathatunk, ismerkedhetünk, elválhatunk, ki-ki a maga módján, a maga képességei, lehetőségei, sorsa szerint. Van, aki lemarad, van, aki türelmetlenül előrerohan, nincs különösebb jelentősége. Jelentősége annak van, hogy legbelül mivé válunk a számunkra megadatott téren, a számunkra megadatott idő alatt, a számunkra megadatott lehetőségek között. Jelentősége annak van, hogy végül is mit viszünk magunkkal odaát. A találkozó ott van, a túlsó parton. Ott megvárjuk egymást. Onnan már csak együtt indulhatunk tovább, hívők és hitetlenek, érzők és érzéketlenek, balgák és bölcsek, tudósok és tudatlanok, megváltottak és kegyvesztettek, valamennyien, hiánytalanul. A totalitás, a totális harmónia senkit és semmit nem nélkülözhet. Számunkra a „mivé válás” egyéni esélyét és követelményét a születésünkkor hozott szoftver adja, maga az élő valónk, terepét a képző és képlékeny környezet, kereteit pedig a genetikailag definiált hardver, testi mibenlétünk. Ez a mi perszonális szentháromságunk, ez minden egyediséggel bíró élőlény szentháromsága, miközben a három egy, titka pedig hittitok.